Mozi

Hiba volt felszállni arra a városi buszra, mivel rossz irányba ment - de legalább megnézhettem a város széleit, ahol még nem is jártam és ismeretlen utcanevek tűntek fel. A busz csuklójánál négy lehajtható ülés volt fölszerelve, hát kihajtottam az egyiket és leültem az ajtóval szemben. Nemcsak az ülés volt olyan mozis, hanem a kép is amit az ajtón át láttam. Éppen egy művészfilmes, filozofálós, távolbarévedős elvont szám ment a telefonomon, és már ki is kapcsoltam a busz többi részét: csak a vászon, a zene és én, aki egy moziszékben ül és büszkén szemléli a kész filmet. Fölálltam, hogy 2 perc után más is legyen a képen, ne csak a Lővér körút és az emberek, átbámultam a hátam mögötti ablakon, visszaültem - és mivel a lehajthatós moziülés időközben megunta a lehajtódást, úgy seggreestem hogy az hihetetlen. Zuhanás közben bevillant hogy talán nem-e zuhanok tovább a buszon án, az aszfalton át a mélybe, vagy ilyesmi látványos kompjútertrükk. De nem, a szék szimplán felcsapódott, a farzsebem pedig megismerkedett a buszpadlóval. Poén, hogy még mindig ment a fülemben az elgondolkodós zene, akkoris miközben a kapaszkodórúdon visszamásztam a helyemre, leszálltam a következőnél, és gyilkos pillantást vetettem a kettesre ahogy elhúz a rohadt üléseivel együtt.