Földhözragadásom V. - Posztszovjet integráció

Valahogy úgy jártam a hitemmel, mint Gorbacsov a Szovjetunióval: én csak újra akartam gondolni, aztán addig-addig reformáltam, míg össze nem omlott. 

(2017.07.13. ‒ megszületik az ötlet, hogy a ref500 apropóján írjak egy nyilvános bejegyzést a hitem alakulásáról.)

A reformáció 500. évfordulója által inspirált, személyes cikksorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani, a III. részben pedig eljutottunk az átmeneti eltávolodástól az érzelmi és ideológiai talajvesztésig. A IV. rész a detox következményeiről szólt, arról, hogy mit kezdtem a felismeréseimmel a gyakorlatban. Zárófejezetünkben pedig megpróbálok valamilyen konklúziót megfogalmazni, és összefoglalni, hogy jelenleg mi az életem középpontja.

V. Posztszovjet integráció

Tudom, persze, ott rontottam el, hogy én próbáltam megreformálni a hitemet. És nem Isten. A legnagyobb harcok térden dőlnek el, vagyis imában, jelige: aktív passzivitás. ‒ Ha ez próba volt, vállalom, hogy elvéreztem, feladtam. Isten megsebezte a hitem csípejének forgócsontját, és én nem küzdöttem vele tovább, hogy megáldjon, hanem elküldtem a francba. Így nem lettem Jákóbból Izrael.

De

elég volt abból, hogy magamat hibáztassam, amiért megpróbáltam kezdeni valamit a helyzettel,

mellesleg nem imádkozás helyett, hanem abban elfáradva. Az előző részletnél maradva:

Aztán, ha eszembe jut az elmúlt 1 évem #freeyourmind hashtaggel, akkor vhogy nem jön a számra, hogy megszabadultam a kereszténységtől. Vagy a vallástól, mind1. Valami más lesz az sztem, amitől szabad lettem, ill. megyek belőle kifelé, és inkább az általános szégyen felől közelíteném. Csak mert elegem van belőle, hogy mindent ilyen duálisan muszáj megközelíteni: vagy a kárhozat felé futok ezen az úton, vagy a szabadság felé...

Most ott tartok, hogy

• Isten és istenkép között elmosódott a különbség. Valószínűbbnek tartom, hogy Isten nem azért annyira személyes és bevonódó, mert a saját képére teremtett minket, hanem fordítva. Ugyanakkor

• ijesztő számomra az a gondolat, hogy mindegy, miben hiszel, csak higgy.

• Jézus az életem középpontjából egy tiszteletre méltó próféta lett, aki jól megmondta a korabeli vallási elitnek, és mivel kényelmetlen volt az üzenet, gyorsan el is tették láb alól. ‒ Erről a felállásról azt tanították anno, hogy veszélyesebb, mintha gyűlölném őt, de sajnálom, úgy alakult, hogy nem leszek keresztényüldöző.

Szóval inkább nem határozom meg magam kereszténynek. De akkor mi maradt? A szeretet? Leírni is kínos, és túl sok minden hivatkozik rá.

Találtam viszont egy közös pontot a civilkedés, a zöldség és a kereszténység között: alapproblémájuk az ember elszigetelődése. A közügyektől, a természettől, Istentől.

Egymástól.

Ez az alappillére annak a végső valóságnak, amiben most hiszek. Hadd osszam meg veletek egy emlékezetes flashemet: MEKDSZ téli tábor, záró istentisztelet, úrvacsora, 2016. február. Száz fiatal felnőtt keresztény között ott ülök én is, épp bosszankodom magamban az egyszer használatos úrvacsorai pohárkákon ‒ a kehelynek megvan a maga varázsa azzal, hogy baciközösséget is vállalunk egymással ‒, mire egyszercsak bevillan egy kép: mi vagyunk Isten megváltottjai. Pontosabban, tegyük fel, hogy megvolt az apokalipszis meg az egész János-trip (→ Jelenések könyve), és aki ebben a teremben ül, mi maradtunk Istennel közösségben. És csak mi.

Körbenézek. Megnyugszom, mikor látom a barátaimat az egyetemi gyüliből, akikkel jöttem. De a családom sehol. A nem jelenlévő, hívő és nem hívő barátaim sehol. A kollégáim sehol. A konfirmációs lelkészem sehol. A kedvenc portás bácsim a melóból sehol. Egyedül érzem magam, és az a gondolatom támad, hogy

inkább lennék a szeretteimmel, mint nélkülük, de Istennel közösségben.

Gyorsan el is hessegetem a gondolatot.

Most nem arról van szó, hogy teológiailag mennyire helytálló ez a felállás (gondolom, semennyire), hanem, hogy akkor megfogalmazódott bennem, hogy szarok a kárhozatra, ha jó a társaság. Vagy inkább: a szeretteimtől való elszigetelődés lenne az én személyes kárhozatom. Ez azt jelenti, hogy a végső valóság, amiben hiszek, valójában:

maga a kapcsolat.

Az istenkép-formálás is magyarázható azzal, hogy mire vágyna egy elszigetelődött ember jobban, mint egy mindenhez kapcsolódó lényre? Az én hívő életemben a közösségben megélt hitben, a nem vagy egyedül tapasztalatában volt mindig is a legnagyobb erő. És talán ezért jelent meg később a civilkedés és a zöldülés is: ők is a kapcsolódást hivatottak helyreállítani.

Nem egy spanyolviasz, de ez van.

Ezt írom magamnak, idén januárban:

Valahogy mintha mélyen tudnám, hogy Jézus rábólintana erre [felismeréseimre]. De ugyanakkor fáj, hogy elméletileg elszakadtam a kereszténységtől. Én annyira szeretnék keresztény lenni. De jelenleg az eszmék, amiket követni szeretnék, csak a kereszténység egy lehetséges (és igen energiaigényes) olvasata. Most nem vagyok kíváncsi a többi vallás meg spirituális cucc válaszaira. Most földhözragadtam.

Szerintem paradox módon

a kereszténység által egy olyan istent ismertem meg, akit nem találok a bibliában.

Vagy csak nyomokban találom. De az értelmezési anomáliák miatt nekem ez olyan, mintha nem találnám.

Attól még nem gondolok minden keresztény tartalmat hülyeségnek. Van egy jó tematikájú, evangélikus közéleti blogunk, sőt, például Dávid cikkei és a Lift! idei albuma irigységgel vegyes értő-érző csodálattal töltenek el és ajánlom őket mindenkinek. Múltkor, hosszú hónapok után, egy At The Cross is elpattant a zuhany alatt, mielőtt észbe kaptam volna. Még azt sem zárom ki, hogy a következő válságnál, a moslékos vödör mellől elhatározom, hogy najóvan, irány haza. Most jó erőben vagyok, és fiatal a szemlélet, amit vallok ‒ és mint tudjuk, új seprű jól seper.

Akkor most ilyen ezós leszek?

Nem tervezem, Alan Watts legalábbis irritál. Guru üzemmód-hangján misztikus párhuzamokkal meg paradoxonokkal dobálózik, és azt gondolja, hogy majd automatikusan tanítómesteri tekintélye lesz, ha nem oldja fel őket.

Ugyanakkor a konfirmációs lelkészem is úgy kezdte, hogy idegesített, amiket Jézusról mondott. De egyelőre nem merek utánaolvasni a New Age-nek ‒ tartok tőle, hogy magamra ismerek ‒, és nekem most kényelmesebb, ha az istenkérdést illetően visszahúzódom az agnosztikusok biztonságos zugába. Nem szeretnék fölöslegesen támadható lenni egy olyan témában, ami számomra most irreleváns. Márpedig nehezebben vagyok támadható, ha nincs fix identitásom.

Ami az elköteleződést illeti: ha a kereszténységből indulok ki, könyvekből aligha tudok megismerni egy vallást: csak, ha gyakorlom. És biztos a többi vallásnak is megvannak a maga félreértett meg alulhangsúlyozott tézisei ‒ mint ahogy minden eszmerendszernek a maga fanatikusai, kényelmesei, pózerei és csendben komolyanvevői ‒, de most nincs kedvem belemélyedni egyikbe sem. Eleget fókuszáltam a nem láthatókra; most először tanuljunk meg végre együttműködni egymással, utána majd beszélhetünk róla.

Hobbibölcsészként izgatják viszont a fantáziámat például az integrál tudatfejlődési modellek, azon belül is, amelyik párhuzamot von kultúrtörténeti és társadalmi és egyéni evolúció között. Eszerint, a tézis-antitézis-szintézishez hasonlóan,

minden egyes evolúciós szintlépés  átmegy a megőrizni, megtagadni, meghaladni szakaszain.

alig merem ajánlani Ken Wilber összehasonlító művét, mert kevés

hivatkozás van benne, de megfelelő kritikával olvasva kiváló kedvcsináló

Izgalmas belegondolni, hogy a fenntarthatóság eszméje pont a tudományt és a természetet szeretné integrálni és éppen az egocentrikusból megy át a világcentrikusba; és abba is, hogy a saját személyes életemben, életünkben hol helyezkednek el ezek az állomások. Meg hogy szervezetekre is lehet alkalmazni a modellt. ‒ Persze az is lehet, hogy ez a sok zöldség pont olyan, mint a kommunizmus (vagy a kereszténység): szép az elmélet, de a történelem szerint nem való a gyűlöletvezérelt, hataloméhes homo sapiensnek. Én azért tennék egy próbát, mármint a kapcsolódás alapú zöldségeknek, pont a kultúrevolúcióban bízva: hátha eljött az ideje, hátha efelé megyünk. Inkább leszek naiv, mint passzív.

Ami biztos, hogy nem érdekel, az a köldöknézős spiritualitás.

Amelyik könnyűnek hazudja a kőkemény belső munkát Édesvíz kiadós szóvirágaival. Szintén hívő korom tanulsága: a megtérés mércéje a következmény, hitben és tettekben egyaránt. Lehet, hogy egy zen meditációs gyakorlaton elsajátítom a nemkettősség tudatszintjét és ráébredek, hogy egy vagyok az univerzummal, de mit érek vele, ha ebből az égvilágon semmi sem következik az életemben?

Tavaly nyáron, mikor lejöttünk a Szélrózsa Banddel a nagyszínpadról, még nem gondoltam volna, hogy a reformáció500-at jövőre nem Wittembergben, hanem Ozorán és a Gyüttment Fesztiválon fogom ünnepelni.

gyüttmentek

Itt ugyanis ‒ a Gyüttmenten ‒ megerősödtem abban, hogy ha nem tanulunk meg valóban kapcsolódni és együttműködni egymással, kisebb és tágabb közösségeinkben, akkor természetszeretetünkkel, a gyökérzónás víztisztítással és a helyi pénzzel kitörölhetjük a seggünket. A zöldülés, ha sikerül kitörnie a szubkulturális burokból és nemcsak a tehetős városi középosztály divathóbortja lesz, egy élhető gazdasági alternatívát kínál; a civilkedés erősíti petyhüdt állampolgári izmainkat ‒ már csak mi hiányzunk a képletből.

*

Főiskola óta foglalkoztat, mi a különbség tüneti kezelés és valódi megoldás között. Gyűlt a tapasztalat, a tehetetlenség, Jézus pedig megtalált engem ebben az állóvízben. Érzékenyebbé váltam, megtanultam, hogy mind esendők vagyunk és azt is, hogy létezik szükséges és fölösleges szenvedés. Ezután fájdalmas leválás következett. Hittem benne, hogy Őt keressük mindannyian bétaverziós szeretetünkkel, hiányainkban és bénázásainkban, most pedig úgy látom, hogy ő is csak szeretett volna rámutatni a lényegre. Nem tudom, hogy létezik-e egy felsőbb erő, akiben-amelyben bízhatnánk, vagy pedig magunkban kell keresnünk a csíráit. Személyesen talán

többet kaptam a kereszténységtől, mint amennyit elvett, de ez az arány megfordul, ha maradok.

Tekintetem jelenleg a láthatókon van, és a kapcsolódásban hiszek. Ez motivál a zöldülésben, a társadalmi felelősségvállalásban meg abban is, amikor a civilkedés rovására inkább a barátaimmal találkozom. És ez tesz képessé a hálára.

Köszönöm, hogy végigkísértél a felelevenítés folyamatán, kedves olvasó. Érdekes volt előhívni régi érzéseket: hívő korom lelkesedését, és az indulatot abból az időszakból, amikor az Isten szót csak kisbetűvel bírtam leírni. Júliusban jött az ötlet, augusztusban nyitottam meg az első vázlatot a blogon (munkacíme: Gorbi), és ma éjjel kerestem az utolsó részhez képeket.  Most talán úgy tűnik, mintha minden időmet ezzel töltöttem volna az elmúlt évben. De nem így van, sok semmittevés meg lassulás volt közte, elkezdtem edzeni és pofátlanul sok időt töltöttem a szerelmemmel. Olyan nagyfokú egymásra figyelést, szabadságot és kölcsönösséget élünk, hogy csak lesek. Ez is formálja új "istenképemet".

Bátor dolgokkal kísérleteztem az elmúlt évben, szóval én is csak ajánlani tudom, hogy ha változást szeretnél, ne spórold le belőle magadat.

Boldog reformációt mindenkinek!

saját tételt szögezek a stuttgarti Kirchentag kapujára (2015)

Wild Anna

Földhözragadásom IV. - Rendszerváltás

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500. jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani, a III. részben pedig eljutottunk az eltávolodástól az érzelmi és ideológiai talajvesztésig. Most arról mesélek, hogy mi történt a detox alatt a tettek mezején.

IV. Rendszerváltás

Úgy van, a tettek mezején. Pedig azt ígértem tegnap, hogy elmondom, mit sikerült elfogadnom.

Elég hosszú folyamat volt, mire kihámoztam valamiféle új állásfoglalást ebből a katyvaszból. Ma a kihámozásról írok.

Tavaly ősszel egymástól függetlenül több keresztény közösséggel is (2 gyülekezet, 2 zenekar) lezárult a kapcsolatom, és ezzel párhuzamosan egyre inkább éreztem a komplett elmebajt. A lelkiállapotomnak kapóra jöttek a körülmények egy detoxhoz.

Amikor heti 2 estét, 1 vasárnap délelőttöt és ki tudja (ki számolta) hány órát töltesz gyülekezeti programokon, konferenciákon és zenekari próbákon, és ezek pár hét eltéréssel egyszerre megszűnnek – az nagyon furcsa érzés eleinte. Noha a felszabadult időre hamar ráveti magát a suli és a kapcsolatok, mint már említettem, egy idő után mégis valami hiányozni kezd. A detox ugyanakkor köszöni szépen, jól sikerül, sőt, túlteljesíti a tervet: már nem szeretném arra áldozni az időmet, mint azelőtt. Ezt írom magamnak tavaly decemberben:

Szóval a fő ok, amiért távolodom (szándékosan), hogy sajnálom most erre az időt. Nem elsősorban a tényleges, pl. vallási szertartásokra\alkalmakra fordítottat, hanem az elméleti okoskodást, a szavakon lovaglást, faszságokon összekülönbözést (...)

Tehát nem a régi utáni elvonási tünetek jelentkeznek, hanem valami más. Ekkor vált elméletben elfogadott igazságból zsigeri valósággá számomra az a tanulság, amit a nyitórészben fogalmaztam meg:

Nincs olyan, hogy az életemnek nincs középpontja.

Még ha épp átalakulóban van is, még ha a már nem és a még nem feszültségében élek is, az igény mindenképp jelentkezik rá. Tanulom a filmkészítést, de minek, hogyha nem tudom, milyen munkákban érdemes kamatoztatnom? Tudok játszani hangszereken, de minek, hogyha nem tudom,  melyiket fejlesszem és milyen üzenetet közvetítsek vele? Ismerkedem a szerelmemmel az új párkapcsolatomban, de mégis, hogyan járuljak hozzá egy közös vízióhoz, ha nekem egyénileg nincs olyanom? Sajnálom az időmet -- az már tiszta, hogy mire; na de mivégre?

Sokáig nem kaptam választ. De természetfeletti motiváció híján kénytelen voltam jobban szétnézni magam körül.

A kénytelenség talán túlzás, mert érdeklődésben nem volt hiány, csak egész eddig az idő szabott neki korlátot. Így januártól bevezettem egy rakás új szokást, és egy listán mindig striguláztam, ha valamelyikkel egységnyi időt foglalkoztam. Olvastam, hogy nem ajánlott egyszerre több szokásnak nekiugrani, de nem volt türelmem a havi 1-2-höz; inkább bevállaltam, hogy majd több lesz a lemorzsolódás és a kudarcélmény. Új kísérleti napi szokás volt például:

• tíz perc csendesség,
• fél óra hírolvasás,
• két liter folyadék (ez vérzett el leghamarabb),
• egy kortárs magyar novella,
• három fenntarthatóság témájú cikk,
• fél óra gumilapozás vagy dobolás,
• zenei tájékozódás Spotify-on,
• 5x5 tibeti jógasor,
• egy hálanapló-bejegyzés.

Az indokolatlan mennyiségű víziváson kívül az összeset élveztem, de tényleg nem lehet mindet tartósan beültetni. Volt viszont kettő, ahol már egy hónap után elhagyhattam a strigulázást, mert annyira beépült a napi rutinba. Közülük csíráztak ki azok a fontos eszközök, melyek használatában az elmúlt évben sokat treníroztam magam és vastagon hozzájárultak ahhoz, hogy a meghatározhatatlan katyvaszból egy nem túl bonyolult, de a valóságnak megfelelő középpont-narratívát sikerült megfogalmaznom a holnapi záróbejegyzésbe.

Az elsőre egyáltalán nem számítottam.

Világéletemben utáltam híreket olvasni. Főiskolán büszke voltam rá, hogy márpedig én úgy oldom meg a médiamanipuláció kérdését, hogy

semmilyen forrásból nem tájékozódom.

Nyilván, ami szembejön a neten és érdekel a címe, átfutom, de módszeresen nem foglalkozom hírekkel. A társaságokban én lettem a bamba visszakérdező ("ja, az EP-választások! Hogy mi, az most volt?"), de nem bántam a szerepet.

Időnként ciki volt, meg kaptam ufo-tekinteteket, de keresztényként ehhez igazán hozzá lehet szokni.

A legfontosabbak így is eljutottak hozzám – ha néhány hét késéssel is –, és így is bőven elégnek éreztem. Szóval leginkább politikai semlegességre meg a mentális egészségemre hivatkoztam, amikor egészen 2017-ig nem igazán tájékozódtam a közéletben. Egyébként is mindenki szidja a politikusokat, akkor meg minek szivassam magam azzal, hogy a kabaréjuk miatt fájjon a fejem az Origón?

Hozzáteszem: a kortárs novellákhoz hasonlóan, Balogh Zsolt egyetemi ofőnknek vastagon köze volt ahhoz, hogy végül kénytelen-kelletlenül belevágtam. Első órán elvitt minket @rcra, és minden héten igyekezett belénk verni, hogy ha ebben az országban tervezünk majd élni és alkotni, akkor

kutyakötelességünk képben lenni a jegybankelnököktől a felcsúti kisvasútig mindenről.

Elég nehezen vettem rá magam, de aztán csak le-leesett egy-egy cikkről, hogy jé, hát ehhez nekem közöm van, azta. Illetve: hát mi a franctól van ennek hírértéke, ehhez semmi közöm. Vagy hogy: basszus, erről miért nem kérdeztek meg, ehhez bezzeg miért nincs közöm??

Lényeg, hogy végül létrejött a kapcsolódás a hírekkel, és a fél óra hírolvasást átneveztem fél óra közéleti tevékenységnek. Ugyanis tavasszal már egyre több demonstrációról értesültem időben (több hónap volt, de pacsi a facebook-algoritmusoknak), egyre több megmozdulásra jutottam el, és miután a Spotify-nak sikerült rávennie arra, hogy 6 év után áttérjek az okostelóra, az Indexet tudtam a hetes buszon is olvasni. (Kábé csak ez van Windowsra, meg az Al Jazeera.)

Ennek egy fénypontja volt a tavaszi Mártát a Magdolnának! kampány a VIII. kerületben, ahová mint önkéntes videós jelentkeztem, de végül a "gyalogságban" kötöttem ki standolással, plakátolással és kopogtatással. És utánfutós bringázás közbeni megafonba ének-beatboxolással.

Zsófival hozzuk vissza a cuccokat az Aurórába

Kiemelném a legelgondolkodtatóbb tapasztalatot. Kopogtatunk a Teleki tér egyik háztömbjében:

• 1. ajtóránkcsapás: "Köszönöm, nekem már megvan a jelöltem vasárnapra, szerintem ki kéne pakolni az összes migránst és cigányt a negyedből blablabla" DURR.

• 2. ajtóránkcsapás: "Juj, én nem politizálok!" DURR.

Komolyan mondom, a második jobban idegesített. Akár én is lehettem volna, akár tavaly. Értem, hogy a pártpolitika még a közpolitikánál is neccesebb terület, szóval még nagyobb az apátia meg a bizalmatlanság meg minden ilyesmi jogos hozzáállás, de mégis kijózanító volt tapasztalni, hogy az emberek mennyire beletörődtek abba, hogy semmit nem számít a szavuk. Vagy inkább: oké, jelenleg tényleg nem sokat ér, de már meg sem próbálják visszaszerezni és teljesen lemondtak róla. Érthető, mert alig van hagyománya a demokratikus berendezkedésnek itthon, és ami van, azok sem a jó szájízű sztorik közé tartoznak – mégis nehéz tudomásul vennem.

Az első eszköz tehát hírolvasásból indult, és most leginkább a közéleti aktivizmussal tudnám meghatározni. Becenevén: civilkedés. Mottója pedig valami ilyesmi lehetne, Katona Évi után szabadon:

muszáj úgy csinálnunk, mintha normális országban élnénk, mert így csak növeljük az esélyt arra, hogy egyszer tényleg abban is fogunk.

(Felhívnám a figyelmet az így csak használatára a csak így helyett.)

érdekvédelem és bázisépítés képzés a Közélet Iskolájában, 2017. október

Fotó: Várady István

A másik megragadt szokás, amiben sokat izmosodtam idén, a fenntarthatóságról való tájékozódás volt. Jaj ne már, most a szelektív hulladékgyűjtés fontosságán meg az esőerdők megmentéséről fogsz siránkozni? Ígérem, nem. Szeretem máshonnan megfogni a dolgot.

Homo sapiensem van. – No para, elmúlik!

Amitől spontán hányingerem lesz, az a környezetvédelem szó. Szerintem a Földnek nincs arra szüksége, hogy megvédjük; ha már nagyon elege lesz a pusztításainkból, megoldja, hogy lerázzon minket a színéről. Elvolt nélkülünk is pármilliárd évig. A környezettudatosság már eggyel kifejezőbb: döntéseimet úgy hozom meg, hogy figyelembe veszem, milyen hatással lesznek a környezetre.

A szelektív gyűjtésnél kezdeni rettenetesen bonyesz: meg kell tanulni, mi hova való, ráadásul ez régiónként változik is, meg "úgyis összeöntik", satöbbi. Szóval fontos persze, de elég hamar megcsappan a környezettudatossági kedv, ha ezzel találkozol először. Lusta vagyok, és nincs kedvem annyit válogatni, tehát inkább megelőzöm a szemét keletkezését. Másfél hónapja költöztem az albérletembe, és még nem vittem le a szemetet. Mutatom, miből mennyi van:

papír, műanyag, kommunális (!), zöldjavak aka komposzt

Úgy, hogy kábé a tamponokon kívül mindent igyekeztem hazahozni a kiegyenlítettség kedvéért: papírszámlát, joghurtos poharat, gyrosszaftos csomagolótpapírt. És a fél kommunális zacskóm hőpapíros blokkokból áll.

Miből áll a magamfajta lusták környezettudatossága?

• A lusták környezettudatossága ott kezdődik, hogy abból dolgozol, ami van. Szerintem neked sem volt áltiban külön ikeás tárolóalkalmatosságod rajzórán a koszos víznek, hanem régi tejfölöspoharakat hoztál otthonról. És tuti nálatok is lóg egy zacskó, amiben van egy csomó zacskó. És talán pakoltál már szakadt farmerből varrt táskába vagy ültél már raklapbútoron. Ezt ismerjük, úgy hívják, → reuse és → repurpose, vagy trendi nevén →upcycling.

• A lusták visszautasítják a zacskót a boltban, mert hoztak textilszatyrot. Sőt, a lusták ritkán járnak boltba, ha kaját vesznek, hanem inkább piacra. Ha elvitelre rendelnek, saját ételtartóba kérnek, mert ha az eldobható műanyagot kéne elmosogatni otthon, hamar megtelne a műanyagos kukájuk. Márpedig lusták gyakrabban levinni. Még ahhoz is lusták, hogy palackos vizet vegyenek, inkább csapvizet isznak kulacsból.

• És ami talán a legfontosabb: a lusták nem vágnak bele ész nélkül a környezettudatos életmódba, mert fölösleges pénzt kiadni is lusták. Könnyű lenne rögtön kidobálni az összes vegyszeres tisztítót, tusfürdőt, neylonzacskót, palackos vizet, eldobható borotvát, betétet, papírzsepit-papírtörlőt, szalvétát és folpackot a lakásból, aztán venni a Zöldpolcon olyat, ami szipiszupi ökobio. Könnyű, csak mocsokdrága. Ezért a lusták fokozatosan, kis lépésekben váltanak, megvárják, míg elfogynak az eldobható borotvák és papírtörlők (vagy ha nagyon türelmetlenek, elajándékozzák őket ismerőseiknek vagy rászorulóknak), és inkább bevállalják, hogy képmutató ökomancinak tartsák őket, amiért még ilyet is-olyat is használnak.

Természetesen nem szeretném elhallgatni, hogy vannak időigényesebb területek, melyek már feltételeznek némi elkötelezettséget. A közeli javítóműhelyeket, piacokat, termelőket fel kell kutatni. A kimérős lelőhelyeknek utána kell járni, az instant megoldásoknak ellen kell állni, vásárlásunkat jobban meg kell szervezni. Az ételhordókat el kell mosogatni, mi több, egész nap hurcolászni kell őket a városban. Felmerül a kérdés, hogy miért érdemes ezeket csinálni? Érdemes egyáltalán? Ez nem mind csak arra jó, hogy lenyugodjon a lelkiismeretem, hogy ma is csináltam valamit a bolygóért, a bolygó meg rothad tovább?

édeskevés, ha a tábla felelős erdőgazdálkodásból származó fából készült

Kényelmi keresztény vagyok, ha a hitéletem kimerül abban, hogy néha elnézek istentiszteletre és a napi ige színes-szagos grafikáit posztolom. Mint ahogy az is karcsú, ha abból áll a környezettudatosságom, hogy lecserélem a vegyi mosogatószert egy ecofriendly változatra, aztán megosztom a kihalófélben levő cuki gorillákat, miután nepáli import zsepimmel elmorzsoltam egy könnycseppet a Starbucks takeaway-lattém fölött. Visszatérve a kérdéshez, talán azért érdemes csinálni, mert

egy véges erőforrású bolygón luxus azt feltételezni, hogy azok korlátlanok.

Hosszútávon tehát a mostani lineáris helyett a körforgásos gazdaság lenne a logikus cél. Ebben a fogyasztáscsökkentéstől a tudásmegosztáson át a DIY-ig sokminden benne van. Szerintem minden környezetvédelmi kezdeményezés, termék, innováció, CSR-stratégia, ami nem ebbe az irányba visz tovább, ordas nagy kamu.

Ezt is hívőként tanultam, és a zöldülésre is igaz: csak addig trendi és felkapott, amíg nem törekszik valódi változásra és minden maradhat tovább a régiben.

Tehát akkor éljen mindenki önfenntartó tanyán, szakítva a kapitalizmus csökevényeivel?

Ha van mottó a témában, amivel ki lehet kergetni a világból, az a vissza a természetbe. Álszent dolog szidni a csúnyagonosz felvilágosodást, urbanizációt, iparosodást, amely az emberek eddig soha nem tapasztalt elszigetelődéséhez vezetett – a laptopomról. A fővárosban. Diplomás nőként. Vagyis ha szemet hunyok a felvilágosodás pozitív hozadékai fölött, mint amilyen a felszabadítási mozgalmak kialakulása, így a feminizmus is. Városokra szükség van, itt kutatódik a tudomány, itt művelődünk, itt felsőoktatódunk. Az erőforrások értelmes beosztásáról beszélek, és arról, hogy figyeljünk is a természetre, ne csak védjük meg megmentsük. A hangsúly már 200 éve eltolódott a tudomány felé, szóval ha mindenképp kell valami csöpögős mottó:

karöltve a tudománnyal, előre a természetbe.

És ne Stiehl-fűrésszel.

De ha a város semmiképp sem neked való, költözz vidékre. Ahol szintén gyönyörűen lehet elszigetelődött városi életet élni kicsiben, szóval ha ezt elkerülnéd, keress rá a kisközösségekre. Nekem ők a remélem-jövő. És ha egyre szélesebb körben elfogadottá válik, hogy érdemes efelé haladni, még arra sem lesz szükség, hogy a kapitalizmus ellen kardoskodjunk, hiszen magától okafogyottá válik, de ezt nem most szeretném kifejteni, már így is eléggé igénybe veszem a türelmedet ebben a részben, kedves kitartó olvasóm.

Vissza az elmúlt évemhez. Tájékozódtam, ez adta és adja a szükséges tudást arról, hogy miért érdemes változtatni és milyen bevált jógyakorlatok léteznek erre. De a hétköznapok szintjén az is fontos, hogy

élvezzem az átmenet folyamatát.

Ezt az időszakot, a szürke zónát tisztelni kell. Magamnál is, másoknál is. Nem lehet egyszerre mindennel felhagyni és gyökeresen váltani, ahhoz túlságosan sok területét érinti az életnek. Még a külföldi és magyar radikális kivonulóknak is először félre kellett tenniük és meg kellett szervezniük alternatív megélhetésüket.

Ezt a fajta elfogadást a keresztény közösségek legtöbbjében is hiányoltam, de megnyugtató, hogy a sürgetős ítélkezéshez nem kell kereszténynek lenni. Múltkor Ákos bűnbánó kerek szemekkel nézett rám az automatás kávéját szorongatva, és kellett pár másodperc, hogy leessen. Az sem nagy kunszt, ha valamiről egyáltalán nem melós lemondanom, és lenézem azokat, akiknek kihívás. Ilyen nálam például a flakonos üdítő: korábban sem rajongtam érte, ezért annyi volt az átállás, hogy az állandóan ottfelejtett Gösser-flakonjaim helyett beruházzak egy BPA-mentes kulacsra és abból igyam tovább a csapvizet.

7 dolog, amit már kizöldítettem, ami még folyamatban van és amit még nem vagy nem tervezek:

• utazás: ha találok egy jó fapados ajánlatot, nem fog reszketni a kezem, hogy lefoglaljam-e. Holott tisztában vagyok vele, hogy a repülésből származó károsanyag-kibocsájtást nem fogom tudni kompenzálni BKK-bérlettel és új, használt rolleremmel. Még nem jött el az idő, hogy beáldozzam (--> átadjam az ÚRnak) ezt a területet.

• húsmentesség: nemcsak az állatok szeretete, de nagy szénlábnyomú feldolgozásuk is motiválhatja az embert a húsos kaják csökkentésére. Jelenleg túlságosan szeretem a szaftos marhapörkölteket és túl sok dolgot nem ehetek az új orvosi diétám miatt ahhoz, hogy a húst is elhagyjam, szóval egyelőre nem látom ezt a lépést.

• intimkehely: a nőgyogyóm nem ajánlja, hogy bárkiben félnapokig álljon a vér, így marad a gyakori tamponcsere. Majd veszek belőle lebomlót, ha elfogyott a sima. Szeretem a textilbetétjeimet is: szépek, működnek, megszokhatók.

• natúrjoghurt: még nem találtam olyan helyet, ahonnan magyar joghurtot tudnék venni kimérve. (Ha tudsz ilyet, írj!) Addig is veszem a Cserpest a péknél és halmozom a poharakat.

• hajfestés: egy idő után furi volt Petrával kicserélődni a vegyszermentes kozmetikumokról a koleszfolyosón, miközben kente a fejemre a vegyi festéket. Most hennázom, ami szintén félmegoldás, mivel Indiából importáljuk. Hamarosan amúgy visszafestem az eredetire, és akkor utána nem is kell majd festeni, de ehhez az is kellett, hogy ízlésileg, belülről is meggyőzzön. Szép volt, jó volt, elég volt. Fogösszeszorítva, önmagában a környezetterhelés csökkentése miatt viszont nem hoztam volna meg a döntést.

• textilzsákok: már mindig van nálam több is, és a pénztári ufo-tekinteteket állva kíméletlenül abba teszek minden péksütit és zöldséget. Piacon különösen nagy a kísértés, mivel oda nem ér el a környezetterhelési adó keze, így a neylonzacskó a kedves árusok szeretetének és gondoskodásának kifejeződései, és te nem akarsz bunkó lenni. Már egyre többször sikerül nem bunkón visszautasítanom őket.

• vegyi detox: a fürdőmben történtek a leglátványosabb reformok. Tusfürdő, sampon és dezodor helyett szappan, almaecet és szódabikarbóna az arzenál; mosáshoz és univerzális tisztításhoz mosószódát használok, vízkőoldáshoz ecetet. Beköltözésnél elég jól vizsgáztak:

még a törülközőrongy is eltűnt a padlóról a mosószóda erejével

Döntéshelyzetek mindig lesznek. Eldobható papípohár vagy tartós műanyag? Helyi szupermarketben vett étolaj vagy az ország másik végéből hozott termelői? Spanyol paradicsom a piacról vagy polisztirol habtálcás magyar bioparadicsom? Ez ilyen, mérlegelni kell és utánajárni, esetfüggő.

Szemléletváltással könnyebb lesz. A zöldülés lépéseit felfoghatod macerának, és úgy is, mint

az ökológiai válságból kivezető út macskakövei.

Csöpögősebb, de motiválóbb, és még az igazságtartalma sem utolsó.

Ez a sok zöldség tehát a másik, szokásnak indult új rutin, melyből eszközt kovácsoltam, és holnap végre elárulom, hogy mihez. Keresztényként kérdezheted, hogy mi köze mindennek a földhözragadáshoz? Sem a közéleti aktivizmus, sem a természettudatosság nem zárja ki, hogy keresztény legyél, akkor meg?

Bizonyára nem zárja ki. De a következő részben, ami az utolsó lesz, végre összeérnek a szálak, és elmesélem, hogy mi tisztult le bennem.

Földhözragadásom III. - Elvtársak, kanyec!

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 jubileuma által inspiriált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani. Most elmesélem, mit kezdtem ezekkel a tényezőkkel.

III. Elvtársak, kanyec!

Más okokból, de úgy alakult, hogy két hónap alatt mindkét közösségből elmentem, ahová aktívan jártam. Egymástól függetlenül. A lelkészekkel beszélve, nem titokban, vagy váratlanul eltűnve. Aztán az jutott eszembe, hogy akkor most kísérletezzünk:

mi lenne, ha egy ideig most nem is keresnék másikat?

Még senkinek sem ártott egy jó detox (→ böjt), bár gyülekezettel még nem próbáltam, amióta személyesen keresem Istent.

Nyilván jöttek az ellenkező belső hangok. Szakadár vagyok, cserben hagyom a többi tesót a szélmalomharcban. Tessék, engem is elsodort a korszellem. Beadtam a derekam az aktuális trendeknek és hamarosan elsüllyedek a szinkretizmus és a vallási relativizmus fertőjében. Azt hiszem, meg tudom váltani saját magamat. Vagy már nem tudom itt a nagy lelki jólétben, hogy micsináljak a képességeimmel és az erővel, amit ajándékba kaptam. Ő sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet  (Zsolt40,3b – a konfirmációs igémből egy félmondat), de nekem elhízott a szívem (vö. Iz6,10a), leléptem egy távoli vidékre, de azért kikértem előtte a papa pénzét (Lukács15,11-32). Néhány barátom szerint csak egy rossz istenképet vesztettem el, és ez jól is van így, meg úton vagyok a felnőtt hit felé – de biztos szándékosan beszéltem olyanokkal, akik csak azt mondják, amit hallani akarok.

Izgalmas időszak volt. Az egyetem és a kapcsolatok hamar betáblázták a felszabadult időt és örültem, hogy nincsenek inputok, amiken kattogni lehetne. A kommunikációval ( → ima) azért még nem hagytam fel, meg felvettük a teológusokkal a lemezt, ami a részemről meglepően jól sikerült, értsd: tudtam összpontosítani a feléneklésnél és tartalmat belevinni, elengedni a fenntartásaimat. Pedig előtte azért féltem, hogy egyszer csak kigyullad a lámpa a hitelesség-o-méteren, hogy kevés az üzemanyag. Továbbra is vállaltam – a valóságnak megfelelő szinten, meg néha félig dafkéból –, hogy keresztény vagyok, és vicces volt nézni, ahogy a velem szemben ülő először néz rám, aztán a dzsóra a kezemben, és nem érti, hogy mi van.

Ugyanakkor tele vagyok kétségekkel, feszültséggel, de hálával is. Ezt írom magamnak tavaly decemberben:

Gondban vagyok a kereszténységgel. Félek valahol, hogy teljesen elvesztem. Ugyanakkor attól is, hogy nem fogok tudni teljesen elszakadni tőle. Vicces, mi? Szóval szeretnék nyitottabb lenni, megismerni más logikákat, paradigmákat, stb. – de valahol bennem van a dac, hogy márpedig ezt azért teszem, mert a végén úgyis kiderül, hogy Jézus végig velem volt. (...) Most nincs kedvem nagy erőkkel előítéleteket oszlatni fejekben [a kereszténységről], most távolabb szeretnék lépni. (...) Bármit, csak ne kelljen véleményt formálni most a témában!

Szívem mélyén hálát adnék mindenért, főleg, hogy mostanában van miért hálásnak lenni (...) De mi van, ha ez a "szívem mélyén" csak egy mélyen rögzült megszokás?

Aztán jöttek az indulatok. Jegelnem kellett a dokumentumfilm-ötletemet a bántalmazott keresztény feleségekről, mert akárhonnan közelítettem, nem tudtam volna nem egyházlejárató szándékkal leforgatni. Mindeddig védtem a kereszténység seggét azzal, hogy felhívtam a figyelmet, milyen pluszokkal járul hozzá a társadalomhoz, de amikor a hírfolyamon legörgetve elolvastam a lájkolt keresztény oldalak posztjainak címét, be kellett látnom, hogy igazuk van azoknak, akik szerint jelenleg is összességében véve károsabb, mint amennyire hasznos. Vagy ami a károsnál is dühítőbb egy magamfajta skót-sváb lány számára:

pazaroljuk a forrásainkat – nemcsak pénzünket, de önkéntesmunkánkat, lelki energiáinkat és médiafelületünket egyaránt

olyan topikokra, ami rajtunk kívül senkit sem érdekel. Vagy még minket sem. De legalább eljöttek rá huszonöten. Azok a lelkészek, egyházi dolgozók, önkéntesek, akik szívesen végeznének érdemi munkát, akadályoztatva vannak. Kötelező, de fölösleges és felemésztő körök mennek el bürokráciára és egyházpolitikai diplomáciára.

Ezek után nem meglepő, hogy a mélyebb meggyőződésbeli axiómák sem úszták meg szárazon (1). Isten megteremtett, egy csodálatos kertben képzelte el velünk és minden teremtménnyel egységben, de mi inkább a szégyent választottuk úgyhogy elbasztuk; aztán eljött Jézusban, hogy hátha rajta keresztül felfogjuk, hogyan lássuk a másikat és bánjunk egymással, de mi inkább halálra kínoztuk úgyhogy ezt is elbasztuk; aztán feltámadt, meg kiáradt a Szentlélek, és munkálkodik továbbra is, mert nélküle bizony elbasszuk.

• Nem lehetett volna kiküszöbölni rögtön az elején, hogy például úgy teremt meg, hogy ne basszuk el? Megspórolhattunk volna pár kiirtott civilizációt. Az ÚR nagy távlatokban gondolkodik, szól erre az IKV (Instant Keresztény Válasz), aminek alapján viszont nehéz elhinni, hogy nem csak csavarok vagyunk a gépezetben és számítunk Neki egyénenként.

• És egyáltalán: miért volt muszáj bárkinek, jelen esetben az emberiségnek elbasznia? Hogy aztán helyre kelljen állítani? Hogy a Teremtő közbenjárására legyünk szorulva? Hogy ráutaltsággal kényszerítse ki tőlünk a vele való kapcsolatot?

• És végül: ahhoz, hogy bárminek lelkiismeretesen a végére járjak, felmerülő gondolataimra rácáfoljak vagy őket igazoljam, többnyelvű kutatómunkát kell végeznem, tanulmányokat és fordításokat kell összehasonlítanom, vagy beiratkoznom teológiára (mégiscsak eljutottunk oda, hogy meg kell tanulnom héberül és görögül). Nyilván még ez sem garancia arra, hogy megértsem ennek a történetnek az eredeti célját, a személyesen rám vonatkozó üzenethez egy csipet Szentlélek is szükségeltetik – tehát valószínűleg ezért mondják, hogy egy élet is kevés hozzá. 

Leegyszerűsítve, két választásom marad: elhinni az igehirdetőnek az ő olvasatát, vagy az intellektuális kutatómunka. Ha jól iskolázott értelmiségi vagyok. Ha nem vagyok az, akkor elhinni az igehirdetőnek az ő olvasatát. Ha pedig azt nem értem, és más eszközöm nincs, akkor megpróbálni máshogy kapcsolódni ehhez, vagy hagyni a picsába a sok bal agyféltekés okoskodást és kereszténynek lenni a "magam módján" – amiért már abban a pillanatban valamilyen lenéző -izmus jár, de fejben minimum egy jó pogányozás, mikor még a gondolatmenet végére sem értünk.

Ekkortájt Dawkins és Harris együttvéve vallásosabb volt, mint én.

Ők – az ateisták – legalább komolyan veszik istent: végső soron annyira jót feltételeznek róla, hogy nem tudják összeegyeztetni vele a világban levő rosszat. Emiatt inkább tagadják a létét, vagy bagatellizálják: isten egy emberalkotta, védelmi konstrukció, melynek megvolt a maga magyarázó szerepe, kábé mielőtt beköszöntött a Felvilágosodás. Az agnosztikusok meg pláne tisztelik istent: a végsőkig vallják a megismerésünk korlátait, így egyszerűen kiemelik őt a képletből: nem zárom ki, hogy létezik, de hogy jövök én ahhoz, vaksi emberi lény, hogy egyértelműen A-t vagy B-t nyilatkoztassak ki róla?(2)

(c) Comedy Central, 2011

Tudtam, ésszel, hogy a válság hasznos dolog, hulljon a férgese, de

arról nem volt szó, hogy pincétől a padlásig beomlik a rendszer!

És bár az életminőségem javulásnak indult, még ma sem úgy gondolok vissza erre az időre, hogy végre leráztam magamról a kollektív neurózis béklyóit, felnyílt a szemem a fényre meg mittudomén. Szomorú voltam, mert nem akartam, hogy rámenjen a kapcsolatom Jézussal, mert nem egy puszta intellektuális kapaszkodó, nép-ópium volt az életemben, amitől majd békességben érzem magam. Az életem középpontja volt. És ezzel a hivatásomat is kihúzták a lábam alól, hiszen hosszútávon azt is köré terveztem építeni. De legalábbis tervben volt, ha már ilyen humán-kreatív skillekkel lettem megverve, forgatni pár provokatív keresztény kisfilmet vagy alapítani egy saját szöveges alternatív keresztény funkrockzenekart, amivel folytatom az underground hídépítést elkötelezett és kattant hittesóimmal.

És akkor most mi legyen?

Fogadjam el, hogy önhittség volt eddig abban bízni, hogy bárki törődik egy jelentéktelen galaxis jelentéktelen bolygójának jelentéktelen porszemeivel? Fogadjam el, hogy a spiritualitás az egyik eszköz, amit kitaláltunk magunknak a technológia meg sok egyéb mellett arra, hogy bebiztosítsuk magunkat ebben az idegen, kíméletlen világban? Vagy fogadjam el, hogy pont ez az igazi kihívás: anélkül szeretni és kapcsolódni, hogy egy minket meghaladó erőben bízhatnánk?

A következő részben megmutatom, mit sikerült elfogadnom.

______

1. Nem a klasszikus hit vs. tudomány ellentétre gondolok. Ez sem régen, sem akkor, sem most nem hat meg, mert szerintem nem kijátszhatók egymás ellen. Hubai Tamás után szabadon, ahogy a szerelmet is leírhatod háromsoros képletekkel is és kapcsolatként is, ugyanígy biztos a vallásnak is megvannak a maga kis neurotranszmitterei vagy micsodái, miközben szintúgy kapcsolat is. Nincs ebben semmi összeférhetetlen; ha hiszek Istenben és az evolúcióelmélet igaz, akkor bizonyára az evolúciót is Isten teremtette. Nem erről van most szó.
2. Ismereteim az említett két topikban elég hiányosak, úgyhogy csak tippelek. Egy kicsit telítődtem vallás témában az elmúlt évben (talán említettem már :)), így nem olvastam utána, hogy tényleg így van-e. Riliszori.

Földhözragadásom II. - Puccsok és zavargások

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 éves jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. Most érkezünk meg oda, hogy mi kezdett el zavarni.

II. Puccsok és zavargások

Külsősöknek írom, hogy a világ szó általános keresztény jelentése a nem keresztény emberek halmaza és minden, ami profán. Az egyház pedig nemcsak az intézményt és az ebben dolgozó embereket takarja, hanem minket is, akik a keresztény közösségeket alkotják. Vicces, mi? Ilyesmi nyelvi különbözőségekből keresztény és magyar között több is van, amit leginkább "vegyes" sörözéseknél lehet észrevenni.

már, ha létrejönnek

Talán ez volt az első homokszem a gépezetben, ami idegesített: miért beszélünk mi keresztények sokszor máshogy, mint a világ? Miért más a szókincsünk? Pont egy ilyen vallásnál, ahol nem kell megtanulnod egy bizonyos nyelvet, hogy olvasd a szent iratait; vagy ami, ahogy mondani és gondolni szoktuk, elsősorban a templomajtókon kívüliekért van – miért van szükségünk egy olyan nyelvezetre, melyet csak mi értünk? Nem úgy volt, hogy az örömhír mindenkinek szól, tehát zsidónak zsidóul, görögnek görögül (vö. 1Kor9,19-23), hetedikes csajszinak hetedikes csajsziul, thai péklegénynek thai péklegényül?

Ha már nyelv: kultúrtermékeink tartalmáról is sokat vitatkozunk egymás között. Azt vettem észre, hogy lehet egy dalszövegben arról énekelni, hogy motiválatlan és üres vagy és semmi erőd, mindaddig, amíg az nem lesz a sztori vége, hogy de aztán jött Jézus. Vagy legalábbis kérem, hogy jöjjön már, mert nembíromtovább. És mi van, ha épp távol vagyok és nem értem őt? Az már nem istenkapcsolat? Erről már nem lehet énekelni?

Ezen kívül megfigyelheted, ha megismered a homo christianust, hogy a világban és az életünkben bekövetkező rosszat általában magunkra vezetjük vissza (→ eredendő bűn), a jót pedig mindig Istenre. Ennek megfelelően kiválóan titkoljuk sikereinket, de legalábbis csak nagy szégyenkezve merünk nekik örülni, sietve hozzátéve egy esdégét.

Továbbá, elmélet és gyakorlat között a tudatos hívők körében is van pár ellentmondás.

• mentálhigiéné: Gyökössy Bandi bácsi óta rájöttünk, hogy a pszichológia nem ördögtől való, és a magánszféra sem feltétlenül jelenti az egónkba való begubózódást. Ugyanakkor, gyülekezeti programjaink nagy részén, ha introvertált vagy, eléggé feszengve érezheted magad, amiért nehezedre esik megnyílni, és indul a kollektív aggodalom, ha egyedül szeretnél lenni. Ha nem szólsz hozzá gyakran vagy nem veszel részt a közös imában, könnyen mufurc kívülállónak néznek. A pszichologizáló lelkészek pedig gyanúsak.

• test: bár a köztudatban még vastagon benne van, ma már nem valljuk a test sanyargatásának szükségességét. Például, mert a test a Szentlélek temploma, szóval a testemmel is tudom Isten iránti szeretetemet kifejezni, ha már hozzám van nőve. Ugyanakkor, ha sokat foglalkozol vele, sportolsz vagy odafigyelsz a külsődre, néhány gyülekezeti tagtól kétkedő tekinteteket kaphatsz. Lehet, hogy a tested már bálványként jelenik meg az életedben?

ez a néni például épp a sportistennek hódol

• pénz: nagyon kényes téma. Hiszen az igehirdetés, a dicsőítő zene, a fotózás: szolgálat. Nem szeretünk az anyagiakról beszélni, elismerni a szakemberek munkáját. Sem kicsiben, sem nagyban. Az Intézményben, vagyis egyházpolitikai szinten talán még nagyobb a rés elmélet és gyakorlat között: kommunikáljuk, hogy a fiatalok a jövő egyháza (ami Csomós Józsi szerint is nettó hülyeség, mert minimum a jelené), aztán, amikor forráselosztásra kerül a sor és szeretnél pénzt kapni egy saját, evangélikus könnyűzenei stúdióra, mert egymás hegyén-hátán állnak a lemezkész fiatal zenekarok, akkor már rögtön nem annyira egyértelmű ez a kérdés; egyesek fejőstehénnek nézik az egyházat. (Miközben az, aki elég régóta önkéntes, észreveheti, hogy a gazdasági osztályvezető szolgálati Opelje kétévente cserélődik.)

Ezek persze még nem olyan tragikus dolgok, bármilyen közösségben előfordulnak – "de mi nem vagyunk bármilyen közösség!" –, még úgy-ahogy el lehet rajtuk bosszankodni, viccelődni, imában Istennel és egymás között a haverokkal, akik hasonlóan látják. Megmosolyogjuk, kiisszuk a sörünket és hazamegyünk, aztán másnap toljuk tovább a szekeret; nincs itt semmi látnivaló. Arról nem is beszélve, hogy

bármelyik anomália eltörpül a hitéletem pozitív hozadékaihoz képest,

mint amilyen egy jó imaközösség, ahol nem az számít, hogy ki milyen szépen és frappánsan tud fogalmazni, hanem valóban egymásra figyelünk és letesszük Isten elé, amivel épp tele van a szívem.

Eltörpül – egy ideig.

Aztán egyre gyakrabban beleütközöl a párbeszéd hiányába. Sokszor még egyházon belül, sőt, felekezeten-irányzaton belül, sőt, gyülekezeten belül (!) sem valósul meg valódi párbeszéd. Mintha a róka és a gólya meséjében lennénk: meghívjuk egymást ebédre, és az egyik nem tud enni a tálból, a másik meg a palackból, és nem értjük, mi van. Elvileg ugyanabban a Jézusban hiszünk, és teljesen más következik belőle nekem és a szomszéd csajnak a bibliakörben.

Gömbölyű? De hát lapos!

Eleinte büszke voltam rá, hogy nahát, de fasza, hogy a vallásom ilyen modern és toleráns és megfér egymás mellett ez is-az is! Csak lassan ufónak érzed magad, vagy megkapod egy vita közepén:

ti most akkor keresztények vagytok egyáltalán?

Bár nagyon nem akarjuk, de óhatatlanul kialakul a törésvonal normálisék és csodabogárék között.

Egy idő után már nem tudtam annak örülni, hogy ha kiderült valakiről a környezetemben, hogy keresztény, mert nagyobb valószínűséggel voltunk különböző véleményen. Éljen az ökumenikus sokszínűség, de talán az valahol már gáz, ha a közös metszetben is alig marad valami. Ha marad.

Ha már az ige hallgatói között ekkorák a különbségek, képzeld, mi lehet a helyzet az ige hirdetőivel!  Durva belegondolni, hogy a lelkészek közül Grendorf Péter, Ócsai Zoli és Szikszai Szabi voltak rám a legnagyobb hatással; szerintem három különbözőbb prédikátort nehezen tudnék találni. (Illetve tudnék, hát pont erről beszélek, hogy ahány rabbi, annyi szokás.)

(c) Fox Network, 1997.

De legalább nem mondhatja rám senki, hogy olyan emberekkel vettem körül magam, akik azt mondták, amit hallani akarok. Boldog bizonytalanság rulez.

Szóval felekezet (evangélikus, római katolikus, stb.) helyett ma már inkább kegyességi irányzatok (evangéliumi, liberális, stb.) osztják meg a hívőket, és nagyon melós összeegyeztetni a különböző olvasatokat. Úgy vettem észre, a táborok általában az ítélet-irgalom-tengelyen helyezhetők el: a szélsőséges fundamentalisták azt hangsúlyozzák, hogy fogytán az idő, amikor is Isten igazsága lesújt, míg az ultraliberálisoknak semmi más nem szent, csak a határtalan szeretet. És a kettő között bármilyen felállás előfordulhat. Az evangéliumi kegyesség Jézusa például így szól: gyere, ahogy vagy, de szeretném, hogy változz; vagyis igazság és szeretet összhangban van.

És ki mondja meg, hol a határ? Igazság és szeretet között, vagy abban, hogy melyik kegyesség oké?

Bár egy bibliakör vezetője tudja és kommunikálja magáról, hogy nincs nála a bölcsek köve, viszont

ami kimondatlanul is nála van, az az értelmezési keret,

amely alapján kialakulnak a hallgatólagos normák arról, hogy miről ér gondolkodni. Ezt persze nem amolyan szektásan kell elképzelni, hogy kidobnak, ha valami rosszat mondasz – ennyire azért nem vagyok mazo arc, hogy ilyen "közösségekkel" szívassam magam –, hanem például úgy, hogy egy idő után már, ha van egy sztorid, ami feljött benned a beszélgetés kapcsán, nem dobod be, mert nagyjából szó szerint meg tudod tippelni, hogy mi lesz rá a reakció, hol fogják félreérteni és melyik pontján nem fognak tudni vele mit kezdeni. És a másik fontos dolog: ez mind-mind abszolút nem tudatos! Tényleg. Jóhiszeműen hordunk ilyen feliratú pólókat, de attól még csináljuk:

én nem hordtam, mert nem volt ilyen pólóm, de én is csináltam

Luther szerint a teológia a megkülönböztetés művészete: felismerni a bibliából, hogy mi a lényeges, és abból nem engedni, a többiben rugalmasnak lenni. Közben meg abban sem vagyunk egységesek, hogy a bibliát minek tekintjük: objektív isteni tekintélynek vagy szubjektív tanúbizonyságok gyűjteményének, meg hogy egyáltalán nagy vagy kisbetűvel írjuk-e. És ha komolyan veszed, vagyis rendszeresen olvasod, miközben próbálod friss szemmel nézni és mellőzni korábbi értelmezéseidet –na, az egy nagyon kemény sport. Ugyanis szeretnéd egészben látni, nem csak a szimpatikus részeket, hiszen

hogyan fejlődhetnél úgy, hogy kidobálod a kényelmetlen szakaszokat?

A párhuzamos olvasatok hatására skizoid helyzet alakult ki a fejemben. Ha egy igehirdetés:

• feloldoz és megnyugtat afelől, hogy jó az irány: például, mint ez a Túrmezei-vers. Akkor tényleg fellélegezhetek, hogy eddig fölöslegesen maceráltam magam? Vagy ez a gondolat csak a Sátán eszköze arra, hogy elaltasson?

• felráz és gyomron vág: akkor tényleg túl engedékeny voltam magamhoz? Vagy ez a gondolat csak a Sátán eszköze arra, hogy újból bűntudatot keltsen bennem?

Ki dönti el, hogy mikor mire van szükségem? Vagy, ha a szószéken állok: hogyan beszélek úgy, hogy mindenkihez az az üzenet jusson el, amire épp szüksége van?

Szoktuk gondolni, hogy önvizsgálatból sosem elég. Megértettem, hogy van olyan, amikor de. Főleg a magamfajta túlagyalósoknak. Ekkor kezdtem el a progresszív teológia felé húzni, nem kevés belső ellenkezést és bűntudatot leküzdve. Őszre azonban kezdtem belátni, hogy már nem tudom megállapítani, hogy most éppen kiolvasok valamit a szövegből, vagy épp fordítva: saját gondolataimhoz keresem a hivatkozási alapot. És ahol kilóg valami, előhúzom a kontextus-kártyát: az nem is úgy van, az a szó eredetileg nem is azt jelenti, abban a korban ez és ez volt a szokás, azt a részt rosszul értelmeztük évszázadokon keresztül. Exegézis helyett eizegézis, ahogy Péter pásztor mondaná. Komplett elmebaj. Mielőtt a progteol bírálói naugyézva hátradőlnének a székben: igeolvasói és igehallgatói tapasztalataim szerint irányzattól függetlenül mindenki

olyan mélységig lát el abban a szerencsétlen szövegben, ameddig még elfogadható a számára.

Azaz: mindenki szelektál. A legortodoxabb baptistától a legprogresszívebb jezsuitáig mindenki. Ha történik valamiféle megvilágosodás, akkor sem lép túl egyfajta keretrendszeren. Vagy átlép egy másikba. Ezt látom sajnos, bár nagyon tiltakozom a látvány ellen.

és még találó illusztráció is van hozzá

Biztos ilyenek vagyunk, mi emberek: ha valamit nem szeretnénk felfogni, akkor az nem jut el a tudatunkig. Például Nacsa Lőrincék valószínűleg a szeretetparancsot (János 13,34-35) nem értik szó szerint, engem meg nem lehet meggyőzni arról, hogy Jézus a válás ellen van a Máté19-ben, pedig oda van írva mindkét esetben sorba, betüvel!, ahogy Besenyő Pista bá mondaná. Máshogy szeret egy KDNP-s kultúrkeresztény, máshogy egy evangéliumi és máshogy egy progresszív. És aki valaha kinyitotta már azt a könyvet, belátja, hogy egyes szakaszokból nem nehéz levezetni A-t és A ellentétét egyidejűleg. Nem beszélve arról, hogy az egész és a rész viszonyát is érdemes figyelembe venni.

Szentlélek legyen a talpán, aki megvilágítja a kedves olvasó előtt, aktuálisan mi mit akar jelenteni. És ha csak egy érthetetlen egyetemi szövegről vagy egy bonyolult újságcikkről lenne szó. De szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokszor

mentális egészségek, emberi életek függnek egy-egy bibliaolvasattól,

még 2017-ben is. Idejétmúlt törvények, családon belüli neurózisok és önkorlátozó hiedelmek mutogatnak az írás egyes szakaszaira és húznak sorszámot igazolásért.

Szóval ez történt velem szép lassan. Elfáradtam az értelmezésben, újradefiniálásban, rekontextualizálásban, utánajárásban. Két tűz közt levésben. Abban, hogy magyarázkodom kifelé, a világnak, hogy számomra miért van értelme a kereszténységnek, és magyarázkodom befelé, az egyháznak, hogy de engem márpedig Jézus motivál abban, ahogy gondolkodom és amit csinálok.

Ne gondold, hogy most tűntek föl először az ellentmondások. Sokáig lehet őket kihívásként felfogni. Minden tiszteletem azoké, akik értik, mire gondolok, és mégis képesek elviselni ezt a mindenhonnan fújó ellenszelet – mindezt család, munka, hobbi, civil tevékenység mellett. Vagy helyett.

Most érkeztünk meg a tavaly őszhöz. A következő részt azzal folytatom, hogy mit léptem ezután.

Földhözragadásom I. - Glasznoszty és peresztrojka

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 éves jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom nyitórésze következik.

I. Glasznoszty és peresztrojka

A hogyvagy-okra válaszolni mindig nehéz. Egyszerűen hülyén hangzik, hogy semmi extra, csak az életem középpontja változott meg, és nem is válaszolnám mindenkinek. Tavaly ilyenkor azt mondtam volna, meg mondtam is, ahol megvolt hozzá a közeg: bármit, csak ne kelljen a hitemről beszélni. Mostanra már tisztább a kép, és megszületett ez a teherletevős, ötrészes sorozat. Az már csak plusz, hogy neked is hasznodra válhat egy belső folyamatot megragadni és fényre cibálni próbáló, személyes történet.

Ezeken felül van egy egészen prózai oka is annak, hogy beletettem ezt a 70 órát a sorozatba: egy szubkultúra rétegzenéjében bár, de úgy alakult, hogy médiaszereplő lettem (evangélikus celeb; te jó ég mennyit szakadtunk ezen), ennek megfelelően vannak rólam anyagok az interneten, amely – mint tudjuk – nem felejt. És bizonyos tartalmakról már mást gondolok. És amellett, hogy

vállalom minden percét,

hogy volt amikor így gondolkodtam, jól esne egyfajta kiigazítás, lábjegyzet, ami szintén itt marad a nem felejtő interneten. És akkor már ne más írja meg rólam, helyettem (volt már rá példa). Szóval, ez itt az.

Közel // Szélrózsa Band

Továbbá, nagy előnye ennek az írásnak az, hogy nem mondható el a szerzőjéről, hogy mindenféle elköteleződés hiányában, alapos utánajárás nélkül, kívülről belepofázva kritizál. Vastagon benne voltam, vagyok a sűrűjében. Érzékeltetve ezt a kettősséget, szándékosan következetlenül használom a MI és az ŐK-et, amikor keresztényekről beszélek.

Bevezetőnek ennyi, most már tényleg belecsapok.

Főiskola óta foglalkoztat, mi a különbség valódi megoldás és tüneti kezelés között. Gyűlt a tapasztalat, a tehetetlenség, és éreztem, hogy valahol nem oké ez a világ, amelynek hetes buszain magunkban cöccögve tűrjük a másik hónaljszagát, hogy valahol valami eltörött, vagy hogy szar az egész!, ahogy Gergő mondaná – így találtam rá a kereszténységre, amely pár hónap elkötelezett kíváncsiskodás után a leglogikusabb feltevésekkel válaszolt  idegesítő, megfogalmazhatatlan kérdéseimre.

Sokatokkal beszélgettem, és négy K-val tudnám összefoglalni, mi jut eszébe egy külsősnek a kereszténységről:

• képmutatás,
• kontroll,
• kollektív neurózis,
• KDNP.

Mivel nehéz úgy írni, hogy nem tudom előre, milyen képetek van a kereszténységről és a bejegyzés sugallja, hogy most már én is a külsősök közé tartozom, muszáj hagynom ennek egy vargabetűt és elmondanom, nekem mit jelentett és jelent most. Később majd erre a négyesre is visszatérek.

Bár katolikus családból és evangélikus suliból jövök, de ebből még nem következik magától, hogy kereszténynek is valljam magam. Ismerjük a szitut, erre mondják mifelénk, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei: nem az eleve adott vagy közvetített, származási, szokás- és kultúrkereszténység számít, hanem az önálló döntésen alapuló, megküzdött és személyes istenkapcsolat.

Röviden így nézett ki nálam ez az út: szerettem lapozgatni képes gyerekbibliámat otthon, de attól még áltiban végigtrollkodtuk szegény Csöpi néni hittanóráit, amit nagyon élveztünk. Hetedikben volt egy kurflim a wicca irányába, de a sulis hittantáborok tartalmas programjai, gitáros énekei elgondolkodtattak: lehet, hogy csak a felekezetet tévesztettem el? Találkoztam pár besavanyodott, maradi arccal az egyházban, ezért például a bérmálkozást offoltam, de a KIÉ-s nomád lánytáborok és főleg az evangélikus zenetáborok aha-élményei után nem volt kérdés, hogy szeretnék-e szimpatikus emberekkel szimpatikus zenéken keresztül egy szimpatikus célt szolgálni. A kereszténység egy kényelmes közeg volt, de végső kérdéseimmel alapvetően békén hagytam.

Aztán lassan beütött a krach – nem vagyok a lelki sztriptíz híve, inkább nézzetek elvont magyar filmeket a Kádár-korszakból, Tarr Béla például tudna mesélni a főiskolai éveim hangulatáról –, talaj off, szégyen on. Ezzel párhuzamosan elkezdtem odafigyelni arra, hogy miről is pofázik a szószéken az a forma, akinek az istentiszteletére eleinte puszta megszokásból ültem be húzós vizsgaidőszaki vasárnapokon. Na, kábé innentől számolom az önálló döntést, itt kezdett el komolyan idegesíteni a kérdés, hogy oké-oké lejött-meghalt-feltámadt, tök megható meg minden, de ennek mi a franc köze van az én kolibulikon világmegváltós, könyvtárklubban cigizős életemhez?

Hát, csak annyi, hogy ennek a figurának az élete, halála és feltámadása

egy tollvonással áthúzza a szokványos, jutalmazós-büntetős képünket a kereszténységről.

Ha jól viselkedsz, mennybe kerülsz; ismerős, ugyi? Csak eleget kell zsonglőrködni jócselekedetekkel, és a végén majd a kiválasztottak között fogsz csücsülni a túlvilági elitben. Szóval téged az fog motiválni abban, hogy levidd a maradék levest az aluljáróba, hogy eggyel több strigulád lesz a "jó" rubrikában a neved mellett, javulnak az esélyeid a túl-élésre. Ha pedig veszekszel anyáddal, falazol a melóban a kolléganődnek vagy netán szétsikkasztod a céget, akkor annyival több mikuláscsomag kerül mennyei ablaktörlőd alá. Az adósság rendezését (→ kegyelem) ki kell érdemelni.

Azokon a bizonyos vizsgaidőszaki istentiszteleteken viszont azt hallottam, hogy az a megfoghatatlan nyomasztó izé, ami akkor is ott van, ha lekapargatjuk a stresszt és a traumáinkat; amit legbelül mindannyian ismerünk,  és ami miatt annyira feszengünk, ha csendben maradunk magunkkal: vagyis a →bűn, az egy állapot, és nem holmi rossz cselekedetek sorozata, amit mikuláscsomagokban lehet méricskélni. Vagyis a kegyelem még egy terézanyás élettel is kiérdemelhetetlen. Ez még nem annyira felszabadító, na de itt jön Jézus, aki inkább azt mondja: tessék, itt az életem, neked adom, a tiéd. Ennyi. Ha van valami kozmikus, rendeznivaló adósságod, már rendeztem. Nem kell többé pedáloznod, megfelelned, megmentened magad, elnyerned a velem való közösséget; hiszen veled vagyok. Ne azért add oda a levest az Icának az aluljáróban, hogy majd. Ne azért akarj fejlődni, hogy majd.

Hanem inkább azért, mert.

mert szeretlek

Neked is egészségesebb, ha gondolatod, szavad, cselekedeted és mulasztásod (→ életed) hálából fakad. Jézus-idézőjel bezárva.

Szóval a Végtelen leszületik a végesbe, a kereszten vállalja a kínzás mellett a spirituális hajléktalanságot is (→ sorsközösség az emberiséggel), feltámadásával örökre érvénytelenítette a duális, fekete-fehér, jutalmazós-büntetős zárt rendszert (→ legyőzte a halált) és mindenki személyes dagonyáját, terhét és poklát ismeri. A buddhai szenvtelenséghez képest Ő személyesen bevonódik, utánam nyúl, szeret.

Ez az, amit szakzsargonunk úgy hív: → evangélium, örömhír. 

Felismertem, hogy addigi vallásosságom nem valódi. Mintha egész addig úgy imádkoztam volna, hogy jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál aztán húzz a francba, a többit majd én intézem.

Ezzel megkezdődött a lelkes teológiai vizsgálódásom; a kétségbeesett bizonytalanság után a boldog bizonytalanság korszaka. (Röviden már írtam erről itt, a vége felé.) Bizonytalanság, mert a kételkedés nem a hit ellentéte, hanem kábé az előfeltétele, és boldog, mert tudtam és éreztem, hogy attól, hogy nagyon sok mindenre nem tudjuk és nem is tisztünk tudni a választ, legbelül békesség van Afelől, Aki szeret. Rengeteget tanultam, van közte szemét, amit azóta már kiszórtam (vagy inkább: komposztáltam – erről később), de sok fontos felismerést kezdtem sajátomévá tenni ekkor. Például:

• Ha úgy érzem, hogy eleget fejlődtem, bajban vagyok.
• Nincs olyan, hogy az életemnek nincs középpontja. (Olyan van, hogy nem vagy vallásos, de attól még valami vagy valaki uralni fogja az életedet.)
• Sebeim nem büntetések, hanem ezek tesznek alkalmassá a kapcsolódásra.

Összességében tehát felkavarodott a nyomasztó, de kényelmes állóvíz: új értelmet nyertek az évek óta játszott dalok, szép lassan rendeződtek a dolgaim, és ami ennyire jó hatással van az életemre, arról nanáhogy beszélni akarok másoknak (→ misszió). Amúgy abban láttam a missziót, hogy közösen és elkötelezetten ellenkultúrát teremtünk, miközben nem megmondóemberkedünk, hanem megosztjuk, hogyan szólított meg minket Isten szeretete, hogy számunkra mi következik ebből és közben egyenként és közösségként is folyamatosan fejlődünk azáltal, hogy köztünk van ma is (→ Szentlélek). Lázadunk egyházi és világi közegben egyaránt. Még azt is kihívásnak vesszük, hogy terhelt múltunkkal eleve hátránnyal indulunk.

Luther talán valami hasonlót akart mondani a 95 tételével ötszáz éve és öt napja: ébresztő, Béláim, valami kurvára félrement! Nézzük csak meg újra, mire is tanít Jézus? Lázadó viszont nem attól leszek, hogy kiharcolom, hogy orgona helyett legyen rock az istentiszteleten (az max. kultúrmisszió), meg hú de lazán beszélek Jézusról, hanem hogy hiteles vagyok és nem hallgatom el Jézus számomra kényelmetlen mondanivalóját sem. Két és fél éve, a konfirmációm facebook-eseményének borítóképe amúgy ez volt:

Eddig az első rész. A következőben az első, kisebb-nagyobb feszültségekről írok.