Földhözragadásom IV. - Rendszerváltás

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500. jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani, a III. részben pedig eljutottunk az eltávolodástól az érzelmi és ideológiai talajvesztésig. Most arról mesélek, hogy mi történt a detox alatt a tettek mezején.

IV. Rendszerváltás

Úgy van, a tettek mezején. Pedig azt ígértem tegnap, hogy elmondom, mit sikerült elfogadnom.

Elég hosszú folyamat volt, mire kihámoztam valamiféle új állásfoglalást ebből a katyvaszból. Ma a kihámozásról írok.

Tavaly ősszel egymástól függetlenül több keresztény közösséggel is (2 gyülekezet, 2 zenekar) lezárult a kapcsolatom, és ezzel párhuzamosan egyre inkább éreztem a komplett elmebajt. A lelkiállapotomnak kapóra jöttek a körülmények egy detoxhoz.

Amikor heti 2 estét, 1 vasárnap délelőttöt és ki tudja (ki számolta) hány órát töltesz gyülekezeti programokon, konferenciákon és zenekari próbákon, és ezek pár hét eltéréssel egyszerre megszűnnek – az nagyon furcsa érzés eleinte. Noha a felszabadult időre hamar ráveti magát a suli és a kapcsolatok, mint már említettem, egy idő után mégis valami hiányozni kezd. A detox ugyanakkor köszöni szépen, jól sikerül, sőt, túlteljesíti a tervet: már nem szeretném arra áldozni az időmet, mint azelőtt. Ezt írom magamnak tavaly decemberben:

Szóval a fő ok, amiért távolodom (szándékosan), hogy sajnálom most erre az időt. Nem elsősorban a tényleges, pl. vallási szertartásokra\alkalmakra fordítottat, hanem az elméleti okoskodást, a szavakon lovaglást, faszságokon összekülönbözést (...)

Tehát nem a régi utáni elvonási tünetek jelentkeznek, hanem valami más. Ekkor vált elméletben elfogadott igazságból zsigeri valósággá számomra az a tanulság, amit a nyitórészben fogalmaztam meg:

Nincs olyan, hogy az életemnek nincs középpontja.

Még ha épp átalakulóban van is, még ha a már nem és a még nem feszültségében élek is, az igény mindenképp jelentkezik rá. Tanulom a filmkészítést, de minek, hogyha nem tudom, milyen munkákban érdemes kamatoztatnom? Tudok játszani hangszereken, de minek, hogyha nem tudom,  melyiket fejlesszem és milyen üzenetet közvetítsek vele? Ismerkedem a szerelmemmel az új párkapcsolatomban, de mégis, hogyan járuljak hozzá egy közös vízióhoz, ha nekem egyénileg nincs olyanom? Sajnálom az időmet -- az már tiszta, hogy mire; na de mivégre?

Sokáig nem kaptam választ. De természetfeletti motiváció híján kénytelen voltam jobban szétnézni magam körül.

A kénytelenség talán túlzás, mert érdeklődésben nem volt hiány, csak egész eddig az idő szabott neki korlátot. Így januártól bevezettem egy rakás új szokást, és egy listán mindig striguláztam, ha valamelyikkel egységnyi időt foglalkoztam. Olvastam, hogy nem ajánlott egyszerre több szokásnak nekiugrani, de nem volt türelmem a havi 1-2-höz; inkább bevállaltam, hogy majd több lesz a lemorzsolódás és a kudarcélmény. Új kísérleti napi szokás volt például:

• tíz perc csendesség,
• fél óra hírolvasás,
• két liter folyadék (ez vérzett el leghamarabb),
• egy kortárs magyar novella,
• három fenntarthatóság témájú cikk,
• fél óra gumilapozás vagy dobolás,
• zenei tájékozódás Spotify-on,
• 5x5 tibeti jógasor,
• egy hálanapló-bejegyzés.

Az indokolatlan mennyiségű víziváson kívül az összeset élveztem, de tényleg nem lehet mindet tartósan beültetni. Volt viszont kettő, ahol már egy hónap után elhagyhattam a strigulázást, mert annyira beépült a napi rutinba. Közülük csíráztak ki azok a fontos eszközök, melyek használatában az elmúlt évben sokat treníroztam magam és vastagon hozzájárultak ahhoz, hogy a meghatározhatatlan katyvaszból egy nem túl bonyolult, de a valóságnak megfelelő középpont-narratívát sikerült megfogalmaznom a holnapi záróbejegyzésbe.

Az elsőre egyáltalán nem számítottam.

Világéletemben utáltam híreket olvasni. Főiskolán büszke voltam rá, hogy márpedig én úgy oldom meg a médiamanipuláció kérdését, hogy

semmilyen forrásból nem tájékozódom.

Nyilván, ami szembejön a neten és érdekel a címe, átfutom, de módszeresen nem foglalkozom hírekkel. A társaságokban én lettem a bamba visszakérdező ("ja, az EP-választások! Hogy mi, az most volt?"), de nem bántam a szerepet.

Időnként ciki volt, meg kaptam ufo-tekinteteket, de keresztényként ehhez igazán hozzá lehet szokni.

A legfontosabbak így is eljutottak hozzám – ha néhány hét késéssel is –, és így is bőven elégnek éreztem. Szóval leginkább politikai semlegességre meg a mentális egészségemre hivatkoztam, amikor egészen 2017-ig nem igazán tájékozódtam a közéletben. Egyébként is mindenki szidja a politikusokat, akkor meg minek szivassam magam azzal, hogy a kabaréjuk miatt fájjon a fejem az Origón?

Hozzáteszem: a kortárs novellákhoz hasonlóan, Balogh Zsolt egyetemi ofőnknek vastagon köze volt ahhoz, hogy végül kénytelen-kelletlenül belevágtam. Első órán elvitt minket @rcra, és minden héten igyekezett belénk verni, hogy ha ebben az országban tervezünk majd élni és alkotni, akkor

kutyakötelességünk képben lenni a jegybankelnököktől a felcsúti kisvasútig mindenről.

Elég nehezen vettem rá magam, de aztán csak le-leesett egy-egy cikkről, hogy jé, hát ehhez nekem közöm van, azta. Illetve: hát mi a franctól van ennek hírértéke, ehhez semmi közöm. Vagy hogy: basszus, erről miért nem kérdeztek meg, ehhez bezzeg miért nincs közöm??

Lényeg, hogy végül létrejött a kapcsolódás a hírekkel, és a fél óra hírolvasást átneveztem fél óra közéleti tevékenységnek. Ugyanis tavasszal már egyre több demonstrációról értesültem időben (több hónap volt, de pacsi a facebook-algoritmusoknak), egyre több megmozdulásra jutottam el, és miután a Spotify-nak sikerült rávennie arra, hogy 6 év után áttérjek az okostelóra, az Indexet tudtam a hetes buszon is olvasni. (Kábé csak ez van Windowsra, meg az Al Jazeera.)

Ennek egy fénypontja volt a tavaszi Mártát a Magdolnának! kampány a VIII. kerületben, ahová mint önkéntes videós jelentkeztem, de végül a "gyalogságban" kötöttem ki standolással, plakátolással és kopogtatással. És utánfutós bringázás közbeni megafonba ének-beatboxolással.

Zsófival hozzuk vissza a cuccokat az Aurórába

Kiemelném a legelgondolkodtatóbb tapasztalatot. Kopogtatunk a Teleki tér egyik háztömbjében:

• 1. ajtóránkcsapás: "Köszönöm, nekem már megvan a jelöltem vasárnapra, szerintem ki kéne pakolni az összes migránst és cigányt a negyedből blablabla" DURR.

• 2. ajtóránkcsapás: "Juj, én nem politizálok!" DURR.

Komolyan mondom, a második jobban idegesített. Akár én is lehettem volna, akár tavaly. Értem, hogy a pártpolitika még a közpolitikánál is neccesebb terület, szóval még nagyobb az apátia meg a bizalmatlanság meg minden ilyesmi jogos hozzáállás, de mégis kijózanító volt tapasztalni, hogy az emberek mennyire beletörődtek abba, hogy semmit nem számít a szavuk. Vagy inkább: oké, jelenleg tényleg nem sokat ér, de már meg sem próbálják visszaszerezni és teljesen lemondtak róla. Érthető, mert alig van hagyománya a demokratikus berendezkedésnek itthon, és ami van, azok sem a jó szájízű sztorik közé tartoznak – mégis nehéz tudomásul vennem.

Az első eszköz tehát hírolvasásból indult, és most leginkább a közéleti aktivizmussal tudnám meghatározni. Becenevén: civilkedés. Mottója pedig valami ilyesmi lehetne, Katona Évi után szabadon:

muszáj úgy csinálnunk, mintha normális országban élnénk, mert így csak növeljük az esélyt arra, hogy egyszer tényleg abban is fogunk.

(Felhívnám a figyelmet az így csak használatára a csak így helyett.)

érdekvédelem és bázisépítés képzés a Közélet Iskolájában, 2017. október

Fotó: Várady István

A másik megragadt szokás, amiben sokat izmosodtam idén, a fenntarthatóságról való tájékozódás volt. Jaj ne már, most a szelektív hulladékgyűjtés fontosságán meg az esőerdők megmentéséről fogsz siránkozni? Ígérem, nem. Szeretem máshonnan megfogni a dolgot.

Homo sapiensem van. – No para, elmúlik!

Amitől spontán hányingerem lesz, az a környezetvédelem szó. Szerintem a Földnek nincs arra szüksége, hogy megvédjük; ha már nagyon elege lesz a pusztításainkból, megoldja, hogy lerázzon minket a színéről. Elvolt nélkülünk is pármilliárd évig. A környezettudatosság már eggyel kifejezőbb: döntéseimet úgy hozom meg, hogy figyelembe veszem, milyen hatással lesznek a környezetre.

A szelektív gyűjtésnél kezdeni rettenetesen bonyesz: meg kell tanulni, mi hova való, ráadásul ez régiónként változik is, meg "úgyis összeöntik", satöbbi. Szóval fontos persze, de elég hamar megcsappan a környezettudatossági kedv, ha ezzel találkozol először. Lusta vagyok, és nincs kedvem annyit válogatni, tehát inkább megelőzöm a szemét keletkezését. Másfél hónapja költöztem az albérletembe, és még nem vittem le a szemetet. Mutatom, miből mennyi van:

papír, műanyag, kommunális (!), zöldjavak aka komposzt

Úgy, hogy kábé a tamponokon kívül mindent igyekeztem hazahozni a kiegyenlítettség kedvéért: papírszámlát, joghurtos poharat, gyrosszaftos csomagolótpapírt. És a fél kommunális zacskóm hőpapíros blokkokból áll.

Miből áll a magamfajta lusták környezettudatossága?

• A lusták környezettudatossága ott kezdődik, hogy abból dolgozol, ami van. Szerintem neked sem volt áltiban külön ikeás tárolóalkalmatosságod rajzórán a koszos víznek, hanem régi tejfölöspoharakat hoztál otthonról. És tuti nálatok is lóg egy zacskó, amiben van egy csomó zacskó. És talán pakoltál már szakadt farmerből varrt táskába vagy ültél már raklapbútoron. Ezt ismerjük, úgy hívják, → reuse és → repurpose, vagy trendi nevén →upcycling.

• A lusták visszautasítják a zacskót a boltban, mert hoztak textilszatyrot. Sőt, a lusták ritkán járnak boltba, ha kaját vesznek, hanem inkább piacra. Ha elvitelre rendelnek, saját ételtartóba kérnek, mert ha az eldobható műanyagot kéne elmosogatni otthon, hamar megtelne a műanyagos kukájuk. Márpedig lusták gyakrabban levinni. Még ahhoz is lusták, hogy palackos vizet vegyenek, inkább csapvizet isznak kulacsból.

• És ami talán a legfontosabb: a lusták nem vágnak bele ész nélkül a környezettudatos életmódba, mert fölösleges pénzt kiadni is lusták. Könnyű lenne rögtön kidobálni az összes vegyszeres tisztítót, tusfürdőt, neylonzacskót, palackos vizet, eldobható borotvát, betétet, papírzsepit-papírtörlőt, szalvétát és folpackot a lakásból, aztán venni a Zöldpolcon olyat, ami szipiszupi ökobio. Könnyű, csak mocsokdrága. Ezért a lusták fokozatosan, kis lépésekben váltanak, megvárják, míg elfogynak az eldobható borotvák és papírtörlők (vagy ha nagyon türelmetlenek, elajándékozzák őket ismerőseiknek vagy rászorulóknak), és inkább bevállalják, hogy képmutató ökomancinak tartsák őket, amiért még ilyet is-olyat is használnak.

Természetesen nem szeretném elhallgatni, hogy vannak időigényesebb területek, melyek már feltételeznek némi elkötelezettséget. A közeli javítóműhelyeket, piacokat, termelőket fel kell kutatni. A kimérős lelőhelyeknek utána kell járni, az instant megoldásoknak ellen kell állni, vásárlásunkat jobban meg kell szervezni. Az ételhordókat el kell mosogatni, mi több, egész nap hurcolászni kell őket a városban. Felmerül a kérdés, hogy miért érdemes ezeket csinálni? Érdemes egyáltalán? Ez nem mind csak arra jó, hogy lenyugodjon a lelkiismeretem, hogy ma is csináltam valamit a bolygóért, a bolygó meg rothad tovább?

édeskevés, ha a tábla felelős erdőgazdálkodásból származó fából készült

Kényelmi keresztény vagyok, ha a hitéletem kimerül abban, hogy néha elnézek istentiszteletre és a napi ige színes-szagos grafikáit posztolom. Mint ahogy az is karcsú, ha abból áll a környezettudatosságom, hogy lecserélem a vegyi mosogatószert egy ecofriendly változatra, aztán megosztom a kihalófélben levő cuki gorillákat, miután nepáli import zsepimmel elmorzsoltam egy könnycseppet a Starbucks takeaway-lattém fölött. Visszatérve a kérdéshez, talán azért érdemes csinálni, mert

egy véges erőforrású bolygón luxus azt feltételezni, hogy azok korlátlanok.

Hosszútávon tehát a mostani lineáris helyett a körforgásos gazdaság lenne a logikus cél. Ebben a fogyasztáscsökkentéstől a tudásmegosztáson át a DIY-ig sokminden benne van. Szerintem minden környezetvédelmi kezdeményezés, termék, innováció, CSR-stratégia, ami nem ebbe az irányba visz tovább, ordas nagy kamu.

Ezt is hívőként tanultam, és a zöldülésre is igaz: csak addig trendi és felkapott, amíg nem törekszik valódi változásra és minden maradhat tovább a régiben.

Tehát akkor éljen mindenki önfenntartó tanyán, szakítva a kapitalizmus csökevényeivel?

Ha van mottó a témában, amivel ki lehet kergetni a világból, az a vissza a természetbe. Álszent dolog szidni a csúnyagonosz felvilágosodást, urbanizációt, iparosodást, amely az emberek eddig soha nem tapasztalt elszigetelődéséhez vezetett – a laptopomról. A fővárosban. Diplomás nőként. Vagyis ha szemet hunyok a felvilágosodás pozitív hozadékai fölött, mint amilyen a felszabadítási mozgalmak kialakulása, így a feminizmus is. Városokra szükség van, itt kutatódik a tudomány, itt művelődünk, itt felsőoktatódunk. Az erőforrások értelmes beosztásáról beszélek, és arról, hogy figyeljünk is a természetre, ne csak védjük meg megmentsük. A hangsúly már 200 éve eltolódott a tudomány felé, szóval ha mindenképp kell valami csöpögős mottó:

karöltve a tudománnyal, előre a természetbe.

És ne Stiehl-fűrésszel.

De ha a város semmiképp sem neked való, költözz vidékre. Ahol szintén gyönyörűen lehet elszigetelődött városi életet élni kicsiben, szóval ha ezt elkerülnéd, keress rá a kisközösségekre. Nekem ők a remélem-jövő. És ha egyre szélesebb körben elfogadottá válik, hogy érdemes efelé haladni, még arra sem lesz szükség, hogy a kapitalizmus ellen kardoskodjunk, hiszen magától okafogyottá válik, de ezt nem most szeretném kifejteni, már így is eléggé igénybe veszem a türelmedet ebben a részben, kedves kitartó olvasóm.

Vissza az elmúlt évemhez. Tájékozódtam, ez adta és adja a szükséges tudást arról, hogy miért érdemes változtatni és milyen bevált jógyakorlatok léteznek erre. De a hétköznapok szintjén az is fontos, hogy

élvezzem az átmenet folyamatát.

Ezt az időszakot, a szürke zónát tisztelni kell. Magamnál is, másoknál is. Nem lehet egyszerre mindennel felhagyni és gyökeresen váltani, ahhoz túlságosan sok területét érinti az életnek. Még a külföldi és magyar radikális kivonulóknak is először félre kellett tenniük és meg kellett szervezniük alternatív megélhetésüket.

Ezt a fajta elfogadást a keresztény közösségek legtöbbjében is hiányoltam, de megnyugtató, hogy a sürgetős ítélkezéshez nem kell kereszténynek lenni. Múltkor Ákos bűnbánó kerek szemekkel nézett rám az automatás kávéját szorongatva, és kellett pár másodperc, hogy leessen. Az sem nagy kunszt, ha valamiről egyáltalán nem melós lemondanom, és lenézem azokat, akiknek kihívás. Ilyen nálam például a flakonos üdítő: korábban sem rajongtam érte, ezért annyi volt az átállás, hogy az állandóan ottfelejtett Gösser-flakonjaim helyett beruházzak egy BPA-mentes kulacsra és abból igyam tovább a csapvizet.

7 dolog, amit már kizöldítettem, ami még folyamatban van és amit még nem vagy nem tervezek:

• utazás: ha találok egy jó fapados ajánlatot, nem fog reszketni a kezem, hogy lefoglaljam-e. Holott tisztában vagyok vele, hogy a repülésből származó károsanyag-kibocsájtást nem fogom tudni kompenzálni BKK-bérlettel és új, használt rolleremmel. Még nem jött el az idő, hogy beáldozzam (--> átadjam az ÚRnak) ezt a területet.

• húsmentesség: nemcsak az állatok szeretete, de nagy szénlábnyomú feldolgozásuk is motiválhatja az embert a húsos kaják csökkentésére. Jelenleg túlságosan szeretem a szaftos marhapörkölteket és túl sok dolgot nem ehetek az új orvosi diétám miatt ahhoz, hogy a húst is elhagyjam, szóval egyelőre nem látom ezt a lépést.

• intimkehely: a nőgyogyóm nem ajánlja, hogy bárkiben félnapokig álljon a vér, így marad a gyakori tamponcsere. Majd veszek belőle lebomlót, ha elfogyott a sima. Szeretem a textilbetétjeimet is: szépek, működnek, megszokhatók.

• natúrjoghurt: még nem találtam olyan helyet, ahonnan magyar joghurtot tudnék venni kimérve. (Ha tudsz ilyet, írj!) Addig is veszem a Cserpest a péknél és halmozom a poharakat.

• hajfestés: egy idő után furi volt Petrával kicserélődni a vegyszermentes kozmetikumokról a koleszfolyosón, miközben kente a fejemre a vegyi festéket. Most hennázom, ami szintén félmegoldás, mivel Indiából importáljuk. Hamarosan amúgy visszafestem az eredetire, és akkor utána nem is kell majd festeni, de ehhez az is kellett, hogy ízlésileg, belülről is meggyőzzön. Szép volt, jó volt, elég volt. Fogösszeszorítva, önmagában a környezetterhelés csökkentése miatt viszont nem hoztam volna meg a döntést.

• textilzsákok: már mindig van nálam több is, és a pénztári ufo-tekinteteket állva kíméletlenül abba teszek minden péksütit és zöldséget. Piacon különösen nagy a kísértés, mivel oda nem ér el a környezetterhelési adó keze, így a neylonzacskó a kedves árusok szeretetének és gondoskodásának kifejeződései, és te nem akarsz bunkó lenni. Már egyre többször sikerül nem bunkón visszautasítanom őket.

• vegyi detox: a fürdőmben történtek a leglátványosabb reformok. Tusfürdő, sampon és dezodor helyett szappan, almaecet és szódabikarbóna az arzenál; mosáshoz és univerzális tisztításhoz mosószódát használok, vízkőoldáshoz ecetet. Beköltözésnél elég jól vizsgáztak:

még a törülközőrongy is eltűnt a padlóról a mosószóda erejével

Döntéshelyzetek mindig lesznek. Eldobható papípohár vagy tartós műanyag? Helyi szupermarketben vett étolaj vagy az ország másik végéből hozott termelői? Spanyol paradicsom a piacról vagy polisztirol habtálcás magyar bioparadicsom? Ez ilyen, mérlegelni kell és utánajárni, esetfüggő.

Szemléletváltással könnyebb lesz. A zöldülés lépéseit felfoghatod macerának, és úgy is, mint

az ökológiai válságból kivezető út macskakövei.

Csöpögősebb, de motiválóbb, és még az igazságtartalma sem utolsó.

Ez a sok zöldség tehát a másik, szokásnak indult új rutin, melyből eszközt kovácsoltam, és holnap végre elárulom, hogy mihez. Keresztényként kérdezheted, hogy mi köze mindennek a földhözragadáshoz? Sem a közéleti aktivizmus, sem a természettudatosság nem zárja ki, hogy keresztény legyél, akkor meg?

Bizonyára nem zárja ki. De a következő részben, ami az utolsó lesz, végre összeérnek a szálak, és elmesélem, hogy mi tisztult le bennem.