2017. október 27., péntek

Földhözragadásom I. - Glasznoszty és peresztrojka


Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 éves jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom nyitórésze következik.


I. Glasznoszty és peresztrojka


A hogyvagy-okra válaszolni mindig nehéz. Egyszerűen hülyén hangzik, hogy semmi extra, csak az életem középpontja változott meg, és nem is válaszolnám mindenkinek. Tavaly ilyenkor azt mondtam volna, meg mondtam is, ahol megvolt hozzá a közeg: bármit, csak ne kelljen a hitemről beszélni. Mostanra már tisztább a kép, és megszületett ez a teherletevős, ötrészes sorozat. Az már csak plusz, hogy neked is hasznodra válhat egy belső folyamatot megragadni és fényre cibálni próbáló, személyes történet.

Ezeken felül van egy egészen prózai oka is annak, hogy beletettem ezt a 70 órát a sorozatba: egy szubkultúra rétegzenéjében bár, de úgy alakult, hogy médiaszereplő lettem (evangélikus celeb; te jó ég mennyit szakadtunk ezen), ennek megfelelően vannak rólam anyagok az interneten, amely  mint tudjuk  nem felejt. És bizonyos tartalmakról már mást gondolok. És amellett, hogy

vállalom minden percét,

hogy volt amikor így gondolkodtam, jól esne egyfajta kiigazítás, lábjegyzet, ami szintén itt marad a nem felejtő interneten. És akkor már ne más írja meg rólam, helyettem (volt már rá példa). Szóval, ez itt az.

Közel // Szélrózsa Band
Továbbá, nagy előnye ennek az írásnak az, hogy nem mondható el a szerzőjéről, hogy mindenféle elköteleződés hiányában, alapos utánajárás nélkül, kívülről belepofázva kritizál. Vastagon benne voltam, vagyok a sűrűjében. Érzékeltetve ezt a kettősséget, szándékosan következetlenül használom a MI és az ŐK-et, amikor keresztényekről beszélek.

Bevezetőnek ennyi, most már tényleg belecsapok.

Főiskola óta foglalkoztat, mi a különbség valódi megoldás és tüneti kezelés között. Gyűlt a tapasztalat, a tehetetlenség, és éreztem, hogy valahol nem oké ez a világ, amelynek hetes buszain magunkban cöccögve tűrjük a másik hónaljszagát, hogy valahol valami eltörött, vagy hogy szar az egész!, ahogy Gergő mondaná  így találtam rá a kereszténységre, amely pár hónap elkötelezett kíváncsiskodás után a leglogikusabb feltevésekkel válaszolt  idegesítő, megfogalmazhatatlan kérdéseimre.

Sokatokkal beszélgettem, és négy K-val tudnám összefoglalni, mi jut eszébe egy külsősnek a kereszténységről:
  • képmutatás,
  • kontroll,
  • kollektív neurózis,
  • KDNP.

Mivel nehéz úgy írni, hogy nem tudom előre, milyen képetek van a kereszténységről és a bejegyzés sugallja, hogy most már én is a külsősök közé tartozom, muszáj hagynom ennek egy vargabetűt és elmondanom, nekem mit jelentett és jelent most. Később majd erre a négyesre is visszatérek.

Bár katolikus családból és evangélikus suliból jövök, de ebből még nem következik magától, hogy kereszténynek is valljam magam. Ismerjük a szitut, erre mondják mifelénk, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei: nem az eleve adott vagy közvetített, származási, szokás- és kultúrkereszténység számít, hanem az önálló döntésen alapuló, megküzdött és személyes istenkapcsolat.



Röviden így nézett ki nálam ez az út: szerettem lapozgatni képes gyerekbibliámat otthon, de attól még áltiban végigtrollkodtuk szegény Csöpi néni hittanóráit, amit nagyon élveztünk. Hetedikben volt egy kurflim a wicca irányába, de a sulis hittantáborok tartalmas programjai, gitáros énekei elgondolkodtattak: lehet, hogy csak a felekezetet tévesztettem el? Találkoztam pár besavanyodott, maradi arccal az egyházban, ezért például a bérmálkozást offoltam, de a KIÉ-s nomád lánytáborok és főleg az evangélikus zenetáborok aha-élményei után nem volt kérdés, hogy szeretnék-e szimpatikus emberekkel szimpatikus zenéken keresztül egy szimpatikus célt szolgálni. A kereszténység egy kényelmes közeg volt, de végső kérdéseimmel alapvetően békén hagytam.

Aztán lassan beütött a krach  nem vagyok a lelki sztriptíz híve, inkább nézzetek elvont magyar filmeket a Kádár-korszakból, Tarr Béla például tudna mesélni a főiskolai éveim hangulatáról , talaj off, szégyen on. Ezzel párhuzamosan elkezdtem odafigyelni arra, hogy miről is pofázik a szószéken az a forma, akinek az istentiszteletére eleinte puszta megszokásból ültem be húzós vizsgaidőszaki vasárnapokon. Na, kábé innentől számolom az önálló döntést, itt kezdett el komolyan idegesíteni a kérdés, hogy oké-oké lejött-meghalt-feltámadt, tök megható meg minden, de ennek mi a franc köze van az én kolibulikon világmegváltós, könyvtárklubban cigizős életemhez?

Hát, csak annyi, hogy ennek a figurának az élete, halála és feltámadása

egy tollvonással áthúzza a szokványos, jutalmazós-büntetős képünket a kereszténységről.

Ha jól viselkedsz, mennybe kerülsz; ismerős, ugyi? Csak eleget kell zsonglőrködni jócselekedetekkel, és a végén majd a kiválasztottak között fogsz csücsülni a túlvilági elitben. Szóval téged az fog motiválni abban, hogy levidd a maradék levest az aluljáróba, hogy eggyel több strigulád lesz a "jó" rubrikában a neved mellett, javulnak az esélyeid a túl-élésre. Ha pedig veszekszel anyáddal, falazol a melóban a kolléganődnek vagy netán szétsikkasztod a céget, akkor annyival több mikuláscsomag kerül mennyei ablaktörlőd alá. Az adósság rendezését (→ kegyelem) ki kell érdemelni.

Azokon a bizonyos vizsgaidőszaki istentiszteleteken viszont azt hallottam, hogy az a megfoghatatlan nyomasztó izé, ami akkor is ott van, ha lekapargatjuk a stresszt és a traumáinkat; amit legbelül mindannyian ismerünk,  és ami miatt annyira feszengünk, ha csendben maradunk magunkkal: vagyis a →bűn, az egy állapot, és nem holmi rossz cselekedetek sorozata, amit mikuláscsomagokban lehet méricskélni. Vagyis a kegyelem még egy terézanyás élettel is kiérdemelhetetlen. Ez még nem annyira felszabadító, na de itt jön Jézus, aki inkább azt mondja: tessék, itt az életem, neked adom, a tiéd. Ennyi. Ha van valami kozmikus, rendeznivaló adósságod, már rendeztem. Nem kell többé pedáloznod, megfelelned, megmentened magad, elnyerned a velem való közösséget; hiszen veled vagyok. Ne azért add oda a levest az Icának az aluljáróban, hogy majd. Ne azért akarj fejlődni, hogy majd.

Hanem inkább azért, mert.

mert szeretlek

Neked is egészségesebb, ha gondolatod, szavad, cselekedeted és mulasztásod (→ életed) hálából fakad. Jézus-idézőjel bezárva.

Szóval a Végtelen leszületik a végesbe, a kereszten vállalja a kínzás mellett a spirituális hajléktalanságot is (→ sorsközösség az emberiséggel), feltámadásával örökre érvénytelenítette a duális, fekete-fehér, jutalmazós-büntetős zárt rendszert (→ legyőzte a halált) és mindenki személyes dagonyáját, terhét és poklát ismeri. A buddhai szenvtelenséghez képest Ő személyesen bevonódik, utánam nyúl, szeret.

Ez az, amit szakzsargonunk úgy hív: → evangélium, örömhír. 

Felismertem, hogy addigi vallásosságom nem valódi. Mintha egész addig úgy imádkoztam volna, hogy jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál aztán húzz a francba, a többit majd én intézem.

Ezzel megkezdődött a lelkes teológiai vizsgálódásom; a kétségbeesett bizonytalanság után a boldog bizonytalanság korszaka. (Röviden már írtam erről itt, a vége felé.) Bizonytalanság, mert a kételkedés nem a hit ellentéte, hanem kábé az előfeltétele, és boldog, mert tudtam és éreztem, hogy attól, hogy nagyon sok mindenre nem tudjuk és nem is tisztünk tudni a választ, legbelül békesség van Afelől, Aki szeret. Rengeteget tanultam, van közte szemét, amit azóta már kiszórtam (vagy inkább: komposztáltam  erről később), de sok fontos felismerést kezdtem sajátomévá tenni ekkor. Például:

  • Ha úgy érzem, hogy eleget fejlődtem, bajban vagyok.
  • Nincs olyan, hogy az életemnek nincs középpontja. (Olyan van, hogy nem vagy vallásos, de attól még valami vagy valaki uralni fogja az életedet.)
  • Sebeim nem büntetések, hanem ezek tesznek alkalmassá a kapcsolódásra.

Összességében tehát felkavarodott a nyomasztó, de kényelmes állóvíz: új értelmet nyertek az évek óta játszott dalok, szép lassan rendeződtek a dolgaim, és ami ennyire jó hatással van az életemre, arról nanáhogy beszélni akarok másoknak (→ misszió). Amúgy abban láttam a missziót, hogy közösen és elkötelezetten ellenkultúrát teremtünk, miközben nem megmondóemberkedünk, hanem megosztjuk, hogyan szólított meg minket Isten szeretete, hogy számunkra mi következik ebből és közben egyenként és közösségként is folyamatosan fejlődünk azáltal, hogy köztünk van ma is (→ Szentlélek). Lázadunk egyházi és világi közegben egyaránt. Még azt is kihívásnak vesszük, hogy terhelt múltunkkal eleve hátránnyal indulunk.



Luther talán valami hasonlót akart mondani a 95 tételével ötszáz éve és öt napja: ébresztő, Béláim, valami kurvára félrement! Nézzük csak meg újra, mire is tanít Jézus? Lázadó viszont nem attól leszek, hogy kiharcolom, hogy orgona helyett legyen rock az istentiszteleten (az max. kultúrmisszió), meg hú de lazán beszélek Jézusról, hanem hogy hiteles vagyok és nem hallgatom el Jézus számomra kényelmetlen mondanivalóját sem. Két és fél éve, a konfirmációm facebook-eseményének borítóképe amúgy ez volt:



Eddig az első rész. A következőben az első, kisebb-nagyobb feszültségekről írok.

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm az írásodat, Anna! Így tovább, hajrá!

    VálaszTörlés
  2. Ügyes, tetszik! Így tovább!
    Csaba

    VálaszTörlés

Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz. (2Móz3,5b)