Földhözragadásom V. - Posztszovjet integráció

Valahogy úgy jártam a hitemmel, mint Gorbacsov a Szovjetunióval: én csak újra akartam gondolni, aztán addig-addig reformáltam, míg össze nem omlott. 

(2017.07.13. ‒ megszületik az ötlet, hogy a ref500 apropóján írjak egy nyilvános bejegyzést a hitem alakulásáról.)

A reformáció 500. évfordulója által inspirált, személyes cikksorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani, a III. részben pedig eljutottunk az átmeneti eltávolodástól az érzelmi és ideológiai talajvesztésig. A IV. rész a detox következményeiről szólt, arról, hogy mit kezdtem a felismeréseimmel a gyakorlatban. Zárófejezetünkben pedig megpróbálok valamilyen konklúziót megfogalmazni, és összefoglalni, hogy jelenleg mi az életem középpontja.

V. Posztszovjet integráció

Tudom, persze, ott rontottam el, hogy én próbáltam megreformálni a hitemet. És nem Isten. A legnagyobb harcok térden dőlnek el, vagyis imában, jelige: aktív passzivitás. ‒ Ha ez próba volt, vállalom, hogy elvéreztem, feladtam. Isten megsebezte a hitem csípejének forgócsontját, és én nem küzdöttem vele tovább, hogy megáldjon, hanem elküldtem a francba. Így nem lettem Jákóbból Izrael.

De

elég volt abból, hogy magamat hibáztassam, amiért megpróbáltam kezdeni valamit a helyzettel,

mellesleg nem imádkozás helyett, hanem abban elfáradva. Az előző részletnél maradva:

Aztán, ha eszembe jut az elmúlt 1 évem #freeyourmind hashtaggel, akkor vhogy nem jön a számra, hogy megszabadultam a kereszténységtől. Vagy a vallástól, mind1. Valami más lesz az sztem, amitől szabad lettem, ill. megyek belőle kifelé, és inkább az általános szégyen felől közelíteném. Csak mert elegem van belőle, hogy mindent ilyen duálisan muszáj megközelíteni: vagy a kárhozat felé futok ezen az úton, vagy a szabadság felé...

Most ott tartok, hogy

• Isten és istenkép között elmosódott a különbség. Valószínűbbnek tartom, hogy Isten nem azért annyira személyes és bevonódó, mert a saját képére teremtett minket, hanem fordítva. Ugyanakkor

• ijesztő számomra az a gondolat, hogy mindegy, miben hiszel, csak higgy.

• Jézus az életem középpontjából egy tiszteletre méltó próféta lett, aki jól megmondta a korabeli vallási elitnek, és mivel kényelmetlen volt az üzenet, gyorsan el is tették láb alól. ‒ Erről a felállásról azt tanították anno, hogy veszélyesebb, mintha gyűlölném őt, de sajnálom, úgy alakult, hogy nem leszek keresztényüldöző.

Szóval inkább nem határozom meg magam kereszténynek. De akkor mi maradt? A szeretet? Leírni is kínos, és túl sok minden hivatkozik rá.

Találtam viszont egy közös pontot a civilkedés, a zöldség és a kereszténység között: alapproblémájuk az ember elszigetelődése. A közügyektől, a természettől, Istentől.

Egymástól.

Ez az alappillére annak a végső valóságnak, amiben most hiszek. Hadd osszam meg veletek egy emlékezetes flashemet: MEKDSZ téli tábor, záró istentisztelet, úrvacsora, 2016. február. Száz fiatal felnőtt keresztény között ott ülök én is, épp bosszankodom magamban az egyszer használatos úrvacsorai pohárkákon ‒ a kehelynek megvan a maga varázsa azzal, hogy baciközösséget is vállalunk egymással ‒, mire egyszercsak bevillan egy kép: mi vagyunk Isten megváltottjai. Pontosabban, tegyük fel, hogy megvolt az apokalipszis meg az egész János-trip (→ Jelenések könyve), és aki ebben a teremben ül, mi maradtunk Istennel közösségben. És csak mi.

Körbenézek. Megnyugszom, mikor látom a barátaimat az egyetemi gyüliből, akikkel jöttem. De a családom sehol. A nem jelenlévő, hívő és nem hívő barátaim sehol. A kollégáim sehol. A konfirmációs lelkészem sehol. A kedvenc portás bácsim a melóból sehol. Egyedül érzem magam, és az a gondolatom támad, hogy

inkább lennék a szeretteimmel, mint nélkülük, de Istennel közösségben.

Gyorsan el is hessegetem a gondolatot.

Most nem arról van szó, hogy teológiailag mennyire helytálló ez a felállás (gondolom, semennyire), hanem, hogy akkor megfogalmazódott bennem, hogy szarok a kárhozatra, ha jó a társaság. Vagy inkább: a szeretteimtől való elszigetelődés lenne az én személyes kárhozatom. Ez azt jelenti, hogy a végső valóság, amiben hiszek, valójában:

maga a kapcsolat.

Az istenkép-formálás is magyarázható azzal, hogy mire vágyna egy elszigetelődött ember jobban, mint egy mindenhez kapcsolódó lényre? Az én hívő életemben a közösségben megélt hitben, a nem vagy egyedül tapasztalatában volt mindig is a legnagyobb erő. És talán ezért jelent meg később a civilkedés és a zöldülés is: ők is a kapcsolódást hivatottak helyreállítani.

Nem egy spanyolviasz, de ez van.

Ezt írom magamnak, idén januárban:

Valahogy mintha mélyen tudnám, hogy Jézus rábólintana erre [felismeréseimre]. De ugyanakkor fáj, hogy elméletileg elszakadtam a kereszténységtől. Én annyira szeretnék keresztény lenni. De jelenleg az eszmék, amiket követni szeretnék, csak a kereszténység egy lehetséges (és igen energiaigényes) olvasata. Most nem vagyok kíváncsi a többi vallás meg spirituális cucc válaszaira. Most földhözragadtam.

Szerintem paradox módon

a kereszténység által egy olyan istent ismertem meg, akit nem találok a bibliában.

Vagy csak nyomokban találom. De az értelmezési anomáliák miatt nekem ez olyan, mintha nem találnám.

Attól még nem gondolok minden keresztény tartalmat hülyeségnek. Van egy jó tematikájú, evangélikus közéleti blogunk, sőt, például Dávid cikkei és a Lift! idei albuma irigységgel vegyes értő-érző csodálattal töltenek el és ajánlom őket mindenkinek. Múltkor, hosszú hónapok után, egy At The Cross is elpattant a zuhany alatt, mielőtt észbe kaptam volna. Még azt sem zárom ki, hogy a következő válságnál, a moslékos vödör mellől elhatározom, hogy najóvan, irány haza. Most jó erőben vagyok, és fiatal a szemlélet, amit vallok ‒ és mint tudjuk, új seprű jól seper.

Akkor most ilyen ezós leszek?

Nem tervezem, Alan Watts legalábbis irritál. Guru üzemmód-hangján misztikus párhuzamokkal meg paradoxonokkal dobálózik, és azt gondolja, hogy majd automatikusan tanítómesteri tekintélye lesz, ha nem oldja fel őket.

Ugyanakkor a konfirmációs lelkészem is úgy kezdte, hogy idegesített, amiket Jézusról mondott. De egyelőre nem merek utánaolvasni a New Age-nek ‒ tartok tőle, hogy magamra ismerek ‒, és nekem most kényelmesebb, ha az istenkérdést illetően visszahúzódom az agnosztikusok biztonságos zugába. Nem szeretnék fölöslegesen támadható lenni egy olyan témában, ami számomra most irreleváns. Márpedig nehezebben vagyok támadható, ha nincs fix identitásom.

Ami az elköteleződést illeti: ha a kereszténységből indulok ki, könyvekből aligha tudok megismerni egy vallást: csak, ha gyakorlom. És biztos a többi vallásnak is megvannak a maga félreértett meg alulhangsúlyozott tézisei ‒ mint ahogy minden eszmerendszernek a maga fanatikusai, kényelmesei, pózerei és csendben komolyanvevői ‒, de most nincs kedvem belemélyedni egyikbe sem. Eleget fókuszáltam a nem láthatókra; most először tanuljunk meg végre együttműködni egymással, utána majd beszélhetünk róla.

Hobbibölcsészként izgatják viszont a fantáziámat például az integrál tudatfejlődési modellek, azon belül is, amelyik párhuzamot von kultúrtörténeti és társadalmi és egyéni evolúció között. Eszerint, a tézis-antitézis-szintézishez hasonlóan,

minden egyes evolúciós szintlépés  átmegy a megőrizni, megtagadni, meghaladni szakaszain.

alig merem ajánlani Ken Wilber összehasonlító művét, mert kevés

hivatkozás van benne, de megfelelő kritikával olvasva kiváló kedvcsináló

Izgalmas belegondolni, hogy a fenntarthatóság eszméje pont a tudományt és a természetet szeretné integrálni és éppen az egocentrikusból megy át a világcentrikusba; és abba is, hogy a saját személyes életemben, életünkben hol helyezkednek el ezek az állomások. Meg hogy szervezetekre is lehet alkalmazni a modellt. ‒ Persze az is lehet, hogy ez a sok zöldség pont olyan, mint a kommunizmus (vagy a kereszténység): szép az elmélet, de a történelem szerint nem való a gyűlöletvezérelt, hataloméhes homo sapiensnek. Én azért tennék egy próbát, mármint a kapcsolódás alapú zöldségeknek, pont a kultúrevolúcióban bízva: hátha eljött az ideje, hátha efelé megyünk. Inkább leszek naiv, mint passzív.

Ami biztos, hogy nem érdekel, az a köldöknézős spiritualitás.

Amelyik könnyűnek hazudja a kőkemény belső munkát Édesvíz kiadós szóvirágaival. Szintén hívő korom tanulsága: a megtérés mércéje a következmény, hitben és tettekben egyaránt. Lehet, hogy egy zen meditációs gyakorlaton elsajátítom a nemkettősség tudatszintjét és ráébredek, hogy egy vagyok az univerzummal, de mit érek vele, ha ebből az égvilágon semmi sem következik az életemben?

Tavaly nyáron, mikor lejöttünk a Szélrózsa Banddel a nagyszínpadról, még nem gondoltam volna, hogy a reformáció500-at jövőre nem Wittembergben, hanem Ozorán és a Gyüttment Fesztiválon fogom ünnepelni.

gyüttmentek

Itt ugyanis ‒ a Gyüttmenten ‒ megerősödtem abban, hogy ha nem tanulunk meg valóban kapcsolódni és együttműködni egymással, kisebb és tágabb közösségeinkben, akkor természetszeretetünkkel, a gyökérzónás víztisztítással és a helyi pénzzel kitörölhetjük a seggünket. A zöldülés, ha sikerül kitörnie a szubkulturális burokból és nemcsak a tehetős városi középosztály divathóbortja lesz, egy élhető gazdasági alternatívát kínál; a civilkedés erősíti petyhüdt állampolgári izmainkat ‒ már csak mi hiányzunk a képletből.

*

Főiskola óta foglalkoztat, mi a különbség tüneti kezelés és valódi megoldás között. Gyűlt a tapasztalat, a tehetetlenség, Jézus pedig megtalált engem ebben az állóvízben. Érzékenyebbé váltam, megtanultam, hogy mind esendők vagyunk és azt is, hogy létezik szükséges és fölösleges szenvedés. Ezután fájdalmas leválás következett. Hittem benne, hogy Őt keressük mindannyian bétaverziós szeretetünkkel, hiányainkban és bénázásainkban, most pedig úgy látom, hogy ő is csak szeretett volna rámutatni a lényegre. Nem tudom, hogy létezik-e egy felsőbb erő, akiben-amelyben bízhatnánk, vagy pedig magunkban kell keresnünk a csíráit. Személyesen talán

többet kaptam a kereszténységtől, mint amennyit elvett, de ez az arány megfordul, ha maradok.

Tekintetem jelenleg a láthatókon van, és a kapcsolódásban hiszek. Ez motivál a zöldülésben, a társadalmi felelősségvállalásban meg abban is, amikor a civilkedés rovására inkább a barátaimmal találkozom. És ez tesz képessé a hálára.

Köszönöm, hogy végigkísértél a felelevenítés folyamatán, kedves olvasó. Érdekes volt előhívni régi érzéseket: hívő korom lelkesedését, és az indulatot abból az időszakból, amikor az Isten szót csak kisbetűvel bírtam leírni. Júliusban jött az ötlet, augusztusban nyitottam meg az első vázlatot a blogon (munkacíme: Gorbi), és ma éjjel kerestem az utolsó részhez képeket.  Most talán úgy tűnik, mintha minden időmet ezzel töltöttem volna az elmúlt évben. De nem így van, sok semmittevés meg lassulás volt közte, elkezdtem edzeni és pofátlanul sok időt töltöttem a szerelmemmel. Olyan nagyfokú egymásra figyelést, szabadságot és kölcsönösséget élünk, hogy csak lesek. Ez is formálja új "istenképemet".

Bátor dolgokkal kísérleteztem az elmúlt évben, szóval én is csak ajánlani tudom, hogy ha változást szeretnél, ne spórold le belőle magadat.

Boldog reformációt mindenkinek!

saját tételt szögezek a stuttgarti Kirchentag kapujára (2015)

Wild Anna