Földhözragadásom III. - Elvtársak, kanyec!

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 jubileuma által inspiriált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. A II. részben sorra vettem, milyen tényezők kezdtek el tartósan elbizonytalanítani. Most elmesélem, mit kezdtem ezekkel a tényezőkkel.

III. Elvtársak, kanyec!

Más okokból, de úgy alakult, hogy két hónap alatt mindkét közösségből elmentem, ahová aktívan jártam. Egymástól függetlenül. A lelkészekkel beszélve, nem titokban, vagy váratlanul eltűnve. Aztán az jutott eszembe, hogy akkor most kísérletezzünk:

mi lenne, ha egy ideig most nem is keresnék másikat?

Még senkinek sem ártott egy jó detox (→ böjt), bár gyülekezettel még nem próbáltam, amióta személyesen keresem Istent.

Nyilván jöttek az ellenkező belső hangok. Szakadár vagyok, cserben hagyom a többi tesót a szélmalomharcban. Tessék, engem is elsodort a korszellem. Beadtam a derekam az aktuális trendeknek és hamarosan elsüllyedek a szinkretizmus és a vallási relativizmus fertőjében. Azt hiszem, meg tudom váltani saját magamat. Vagy már nem tudom itt a nagy lelki jólétben, hogy micsináljak a képességeimmel és az erővel, amit ajándékba kaptam. Ő sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet  (Zsolt40,3b – a konfirmációs igémből egy félmondat), de nekem elhízott a szívem (vö. Iz6,10a), leléptem egy távoli vidékre, de azért kikértem előtte a papa pénzét (Lukács15,11-32). Néhány barátom szerint csak egy rossz istenképet vesztettem el, és ez jól is van így, meg úton vagyok a felnőtt hit felé – de biztos szándékosan beszéltem olyanokkal, akik csak azt mondják, amit hallani akarok.

Izgalmas időszak volt. Az egyetem és a kapcsolatok hamar betáblázták a felszabadult időt és örültem, hogy nincsenek inputok, amiken kattogni lehetne. A kommunikációval ( → ima) azért még nem hagytam fel, meg felvettük a teológusokkal a lemezt, ami a részemről meglepően jól sikerült, értsd: tudtam összpontosítani a feléneklésnél és tartalmat belevinni, elengedni a fenntartásaimat. Pedig előtte azért féltem, hogy egyszer csak kigyullad a lámpa a hitelesség-o-méteren, hogy kevés az üzemanyag. Továbbra is vállaltam – a valóságnak megfelelő szinten, meg néha félig dafkéból –, hogy keresztény vagyok, és vicces volt nézni, ahogy a velem szemben ülő először néz rám, aztán a dzsóra a kezemben, és nem érti, hogy mi van.

Ugyanakkor tele vagyok kétségekkel, feszültséggel, de hálával is. Ezt írom magamnak tavaly decemberben:

Gondban vagyok a kereszténységgel. Félek valahol, hogy teljesen elvesztem. Ugyanakkor attól is, hogy nem fogok tudni teljesen elszakadni tőle. Vicces, mi? Szóval szeretnék nyitottabb lenni, megismerni más logikákat, paradigmákat, stb. – de valahol bennem van a dac, hogy márpedig ezt azért teszem, mert a végén úgyis kiderül, hogy Jézus végig velem volt. (...) Most nincs kedvem nagy erőkkel előítéleteket oszlatni fejekben [a kereszténységről], most távolabb szeretnék lépni. (...) Bármit, csak ne kelljen véleményt formálni most a témában!

Szívem mélyén hálát adnék mindenért, főleg, hogy mostanában van miért hálásnak lenni (...) De mi van, ha ez a "szívem mélyén" csak egy mélyen rögzült megszokás?

Aztán jöttek az indulatok. Jegelnem kellett a dokumentumfilm-ötletemet a bántalmazott keresztény feleségekről, mert akárhonnan közelítettem, nem tudtam volna nem egyházlejárató szándékkal leforgatni. Mindeddig védtem a kereszténység seggét azzal, hogy felhívtam a figyelmet, milyen pluszokkal járul hozzá a társadalomhoz, de amikor a hírfolyamon legörgetve elolvastam a lájkolt keresztény oldalak posztjainak címét, be kellett látnom, hogy igazuk van azoknak, akik szerint jelenleg is összességében véve károsabb, mint amennyire hasznos. Vagy ami a károsnál is dühítőbb egy magamfajta skót-sváb lány számára:

pazaroljuk a forrásainkat – nemcsak pénzünket, de önkéntesmunkánkat, lelki energiáinkat és médiafelületünket egyaránt

olyan topikokra, ami rajtunk kívül senkit sem érdekel. Vagy még minket sem. De legalább eljöttek rá huszonöten. Azok a lelkészek, egyházi dolgozók, önkéntesek, akik szívesen végeznének érdemi munkát, akadályoztatva vannak. Kötelező, de fölösleges és felemésztő körök mennek el bürokráciára és egyházpolitikai diplomáciára.

Ezek után nem meglepő, hogy a mélyebb meggyőződésbeli axiómák sem úszták meg szárazon (1). Isten megteremtett, egy csodálatos kertben képzelte el velünk és minden teremtménnyel egységben, de mi inkább a szégyent választottuk úgyhogy elbasztuk; aztán eljött Jézusban, hogy hátha rajta keresztül felfogjuk, hogyan lássuk a másikat és bánjunk egymással, de mi inkább halálra kínoztuk úgyhogy ezt is elbasztuk; aztán feltámadt, meg kiáradt a Szentlélek, és munkálkodik továbbra is, mert nélküle bizony elbasszuk.

• Nem lehetett volna kiküszöbölni rögtön az elején, hogy például úgy teremt meg, hogy ne basszuk el? Megspórolhattunk volna pár kiirtott civilizációt. Az ÚR nagy távlatokban gondolkodik, szól erre az IKV (Instant Keresztény Válasz), aminek alapján viszont nehéz elhinni, hogy nem csak csavarok vagyunk a gépezetben és számítunk Neki egyénenként.

• És egyáltalán: miért volt muszáj bárkinek, jelen esetben az emberiségnek elbasznia? Hogy aztán helyre kelljen állítani? Hogy a Teremtő közbenjárására legyünk szorulva? Hogy ráutaltsággal kényszerítse ki tőlünk a vele való kapcsolatot?

• És végül: ahhoz, hogy bárminek lelkiismeretesen a végére járjak, felmerülő gondolataimra rácáfoljak vagy őket igazoljam, többnyelvű kutatómunkát kell végeznem, tanulmányokat és fordításokat kell összehasonlítanom, vagy beiratkoznom teológiára (mégiscsak eljutottunk oda, hogy meg kell tanulnom héberül és görögül). Nyilván még ez sem garancia arra, hogy megértsem ennek a történetnek az eredeti célját, a személyesen rám vonatkozó üzenethez egy csipet Szentlélek is szükségeltetik – tehát valószínűleg ezért mondják, hogy egy élet is kevés hozzá. 

Leegyszerűsítve, két választásom marad: elhinni az igehirdetőnek az ő olvasatát, vagy az intellektuális kutatómunka. Ha jól iskolázott értelmiségi vagyok. Ha nem vagyok az, akkor elhinni az igehirdetőnek az ő olvasatát. Ha pedig azt nem értem, és más eszközöm nincs, akkor megpróbálni máshogy kapcsolódni ehhez, vagy hagyni a picsába a sok bal agyféltekés okoskodást és kereszténynek lenni a "magam módján" – amiért már abban a pillanatban valamilyen lenéző -izmus jár, de fejben minimum egy jó pogányozás, mikor még a gondolatmenet végére sem értünk.

Ekkortájt Dawkins és Harris együttvéve vallásosabb volt, mint én.

Ők – az ateisták – legalább komolyan veszik istent: végső soron annyira jót feltételeznek róla, hogy nem tudják összeegyeztetni vele a világban levő rosszat. Emiatt inkább tagadják a létét, vagy bagatellizálják: isten egy emberalkotta, védelmi konstrukció, melynek megvolt a maga magyarázó szerepe, kábé mielőtt beköszöntött a Felvilágosodás. Az agnosztikusok meg pláne tisztelik istent: a végsőkig vallják a megismerésünk korlátait, így egyszerűen kiemelik őt a képletből: nem zárom ki, hogy létezik, de hogy jövök én ahhoz, vaksi emberi lény, hogy egyértelműen A-t vagy B-t nyilatkoztassak ki róla?(2)

(c) Comedy Central, 2011

Tudtam, ésszel, hogy a válság hasznos dolog, hulljon a férgese, de

arról nem volt szó, hogy pincétől a padlásig beomlik a rendszer!

És bár az életminőségem javulásnak indult, még ma sem úgy gondolok vissza erre az időre, hogy végre leráztam magamról a kollektív neurózis béklyóit, felnyílt a szemem a fényre meg mittudomén. Szomorú voltam, mert nem akartam, hogy rámenjen a kapcsolatom Jézussal, mert nem egy puszta intellektuális kapaszkodó, nép-ópium volt az életemben, amitől majd békességben érzem magam. Az életem középpontja volt. És ezzel a hivatásomat is kihúzták a lábam alól, hiszen hosszútávon azt is köré terveztem építeni. De legalábbis tervben volt, ha már ilyen humán-kreatív skillekkel lettem megverve, forgatni pár provokatív keresztény kisfilmet vagy alapítani egy saját szöveges alternatív keresztény funkrockzenekart, amivel folytatom az underground hídépítést elkötelezett és kattant hittesóimmal.

És akkor most mi legyen?

Fogadjam el, hogy önhittség volt eddig abban bízni, hogy bárki törődik egy jelentéktelen galaxis jelentéktelen bolygójának jelentéktelen porszemeivel? Fogadjam el, hogy a spiritualitás az egyik eszköz, amit kitaláltunk magunknak a technológia meg sok egyéb mellett arra, hogy bebiztosítsuk magunkat ebben az idegen, kíméletlen világban? Vagy fogadjam el, hogy pont ez az igazi kihívás: anélkül szeretni és kapcsolódni, hogy egy minket meghaladó erőben bízhatnánk?

A következő részben megmutatom, mit sikerült elfogadnom.

______

1. Nem a klasszikus hit vs. tudomány ellentétre gondolok. Ez sem régen, sem akkor, sem most nem hat meg, mert szerintem nem kijátszhatók egymás ellen. Hubai Tamás után szabadon, ahogy a szerelmet is leírhatod háromsoros képletekkel is és kapcsolatként is, ugyanígy biztos a vallásnak is megvannak a maga kis neurotranszmitterei vagy micsodái, miközben szintúgy kapcsolat is. Nincs ebben semmi összeférhetetlen; ha hiszek Istenben és az evolúcióelmélet igaz, akkor bizonyára az evolúciót is Isten teremtette. Nem erről van most szó.
2. Ismereteim az említett két topikban elég hiányosak, úgyhogy csak tippelek. Egy kicsit telítődtem vallás témában az elmúlt évben (talán említettem már :)), így nem olvastam utána, hogy tényleg így van-e. Riliszori.