Földhözragadásom II. - Puccsok és zavargások

Én csak meg akartam reformálni a hitemet, aztán úgy jártam, mint Gorbacsov elvtárs a Szovjetunióval: szétesett. A reformáció 500 éves jubileuma által inspirált, személyes bejegyzéssorozatom I. részében azt jártam körül, hogy mi fogott meg a kereszténységben, hogyan ismertem meg és hogy miért szerettem. Azt is kifejtettem, miért vágtam bele ebbe a sorozatba. Most érkezünk meg oda, hogy mi kezdett el zavarni.

II. Puccsok és zavargások

Külsősöknek írom, hogy a világ szó általános keresztény jelentése a nem keresztény emberek halmaza és minden, ami profán. Az egyház pedig nemcsak az intézményt és az ebben dolgozó embereket takarja, hanem minket is, akik a keresztény közösségeket alkotják. Vicces, mi? Ilyesmi nyelvi különbözőségekből keresztény és magyar között több is van, amit leginkább "vegyes" sörözéseknél lehet észrevenni.

már, ha létrejönnek

Talán ez volt az első homokszem a gépezetben, ami idegesített: miért beszélünk mi keresztények sokszor máshogy, mint a világ? Miért más a szókincsünk? Pont egy ilyen vallásnál, ahol nem kell megtanulnod egy bizonyos nyelvet, hogy olvasd a szent iratait; vagy ami, ahogy mondani és gondolni szoktuk, elsősorban a templomajtókon kívüliekért van – miért van szükségünk egy olyan nyelvezetre, melyet csak mi értünk? Nem úgy volt, hogy az örömhír mindenkinek szól, tehát zsidónak zsidóul, görögnek görögül (vö. 1Kor9,19-23), hetedikes csajszinak hetedikes csajsziul, thai péklegénynek thai péklegényül?

Ha már nyelv: kultúrtermékeink tartalmáról is sokat vitatkozunk egymás között. Azt vettem észre, hogy lehet egy dalszövegben arról énekelni, hogy motiválatlan és üres vagy és semmi erőd, mindaddig, amíg az nem lesz a sztori vége, hogy de aztán jött Jézus. Vagy legalábbis kérem, hogy jöjjön már, mert nembíromtovább. És mi van, ha épp távol vagyok és nem értem őt? Az már nem istenkapcsolat? Erről már nem lehet énekelni?

Ezen kívül megfigyelheted, ha megismered a homo christianust, hogy a világban és az életünkben bekövetkező rosszat általában magunkra vezetjük vissza (→ eredendő bűn), a jót pedig mindig Istenre. Ennek megfelelően kiválóan titkoljuk sikereinket, de legalábbis csak nagy szégyenkezve merünk nekik örülni, sietve hozzátéve egy esdégét.

Továbbá, elmélet és gyakorlat között a tudatos hívők körében is van pár ellentmondás.

• mentálhigiéné: Gyökössy Bandi bácsi óta rájöttünk, hogy a pszichológia nem ördögtől való, és a magánszféra sem feltétlenül jelenti az egónkba való begubózódást. Ugyanakkor, gyülekezeti programjaink nagy részén, ha introvertált vagy, eléggé feszengve érezheted magad, amiért nehezedre esik megnyílni, és indul a kollektív aggodalom, ha egyedül szeretnél lenni. Ha nem szólsz hozzá gyakran vagy nem veszel részt a közös imában, könnyen mufurc kívülállónak néznek. A pszichologizáló lelkészek pedig gyanúsak.

• test: bár a köztudatban még vastagon benne van, ma már nem valljuk a test sanyargatásának szükségességét. Például, mert a test a Szentlélek temploma, szóval a testemmel is tudom Isten iránti szeretetemet kifejezni, ha már hozzám van nőve. Ugyanakkor, ha sokat foglalkozol vele, sportolsz vagy odafigyelsz a külsődre, néhány gyülekezeti tagtól kétkedő tekinteteket kaphatsz. Lehet, hogy a tested már bálványként jelenik meg az életedben?

ez a néni például épp a sportistennek hódol

• pénz: nagyon kényes téma. Hiszen az igehirdetés, a dicsőítő zene, a fotózás: szolgálat. Nem szeretünk az anyagiakról beszélni, elismerni a szakemberek munkáját. Sem kicsiben, sem nagyban. Az Intézményben, vagyis egyházpolitikai szinten talán még nagyobb a rés elmélet és gyakorlat között: kommunikáljuk, hogy a fiatalok a jövő egyháza (ami Csomós Józsi szerint is nettó hülyeség, mert minimum a jelené), aztán, amikor forráselosztásra kerül a sor és szeretnél pénzt kapni egy saját, evangélikus könnyűzenei stúdióra, mert egymás hegyén-hátán állnak a lemezkész fiatal zenekarok, akkor már rögtön nem annyira egyértelmű ez a kérdés; egyesek fejőstehénnek nézik az egyházat. (Miközben az, aki elég régóta önkéntes, észreveheti, hogy a gazdasági osztályvezető szolgálati Opelje kétévente cserélődik.)

Ezek persze még nem olyan tragikus dolgok, bármilyen közösségben előfordulnak – "de mi nem vagyunk bármilyen közösség!" –, még úgy-ahogy el lehet rajtuk bosszankodni, viccelődni, imában Istennel és egymás között a haverokkal, akik hasonlóan látják. Megmosolyogjuk, kiisszuk a sörünket és hazamegyünk, aztán másnap toljuk tovább a szekeret; nincs itt semmi látnivaló. Arról nem is beszélve, hogy

bármelyik anomália eltörpül a hitéletem pozitív hozadékaihoz képest,

mint amilyen egy jó imaközösség, ahol nem az számít, hogy ki milyen szépen és frappánsan tud fogalmazni, hanem valóban egymásra figyelünk és letesszük Isten elé, amivel épp tele van a szívem.

Eltörpül – egy ideig.

Aztán egyre gyakrabban beleütközöl a párbeszéd hiányába. Sokszor még egyházon belül, sőt, felekezeten-irányzaton belül, sőt, gyülekezeten belül (!) sem valósul meg valódi párbeszéd. Mintha a róka és a gólya meséjében lennénk: meghívjuk egymást ebédre, és az egyik nem tud enni a tálból, a másik meg a palackból, és nem értjük, mi van. Elvileg ugyanabban a Jézusban hiszünk, és teljesen más következik belőle nekem és a szomszéd csajnak a bibliakörben.

Gömbölyű? De hát lapos!

Eleinte büszke voltam rá, hogy nahát, de fasza, hogy a vallásom ilyen modern és toleráns és megfér egymás mellett ez is-az is! Csak lassan ufónak érzed magad, vagy megkapod egy vita közepén:

ti most akkor keresztények vagytok egyáltalán?

Bár nagyon nem akarjuk, de óhatatlanul kialakul a törésvonal normálisék és csodabogárék között.

Egy idő után már nem tudtam annak örülni, hogy ha kiderült valakiről a környezetemben, hogy keresztény, mert nagyobb valószínűséggel voltunk különböző véleményen. Éljen az ökumenikus sokszínűség, de talán az valahol már gáz, ha a közös metszetben is alig marad valami. Ha marad.

Ha már az ige hallgatói között ekkorák a különbségek, képzeld, mi lehet a helyzet az ige hirdetőivel!  Durva belegondolni, hogy a lelkészek közül Grendorf Péter, Ócsai Zoli és Szikszai Szabi voltak rám a legnagyobb hatással; szerintem három különbözőbb prédikátort nehezen tudnék találni. (Illetve tudnék, hát pont erről beszélek, hogy ahány rabbi, annyi szokás.)

(c) Fox Network, 1997.

De legalább nem mondhatja rám senki, hogy olyan emberekkel vettem körül magam, akik azt mondták, amit hallani akarok. Boldog bizonytalanság rulez.

Szóval felekezet (evangélikus, római katolikus, stb.) helyett ma már inkább kegyességi irányzatok (evangéliumi, liberális, stb.) osztják meg a hívőket, és nagyon melós összeegyeztetni a különböző olvasatokat. Úgy vettem észre, a táborok általában az ítélet-irgalom-tengelyen helyezhetők el: a szélsőséges fundamentalisták azt hangsúlyozzák, hogy fogytán az idő, amikor is Isten igazsága lesújt, míg az ultraliberálisoknak semmi más nem szent, csak a határtalan szeretet. És a kettő között bármilyen felállás előfordulhat. Az evangéliumi kegyesség Jézusa például így szól: gyere, ahogy vagy, de szeretném, hogy változz; vagyis igazság és szeretet összhangban van.

És ki mondja meg, hol a határ? Igazság és szeretet között, vagy abban, hogy melyik kegyesség oké?

Bár egy bibliakör vezetője tudja és kommunikálja magáról, hogy nincs nála a bölcsek köve, viszont

ami kimondatlanul is nála van, az az értelmezési keret,

amely alapján kialakulnak a hallgatólagos normák arról, hogy miről ér gondolkodni. Ezt persze nem amolyan szektásan kell elképzelni, hogy kidobnak, ha valami rosszat mondasz – ennyire azért nem vagyok mazo arc, hogy ilyen "közösségekkel" szívassam magam –, hanem például úgy, hogy egy idő után már, ha van egy sztorid, ami feljött benned a beszélgetés kapcsán, nem dobod be, mert nagyjából szó szerint meg tudod tippelni, hogy mi lesz rá a reakció, hol fogják félreérteni és melyik pontján nem fognak tudni vele mit kezdeni. És a másik fontos dolog: ez mind-mind abszolút nem tudatos! Tényleg. Jóhiszeműen hordunk ilyen feliratú pólókat, de attól még csináljuk:

én nem hordtam, mert nem volt ilyen pólóm, de én is csináltam

Luther szerint a teológia a megkülönböztetés művészete: felismerni a bibliából, hogy mi a lényeges, és abból nem engedni, a többiben rugalmasnak lenni. Közben meg abban sem vagyunk egységesek, hogy a bibliát minek tekintjük: objektív isteni tekintélynek vagy szubjektív tanúbizonyságok gyűjteményének, meg hogy egyáltalán nagy vagy kisbetűvel írjuk-e. És ha komolyan veszed, vagyis rendszeresen olvasod, miközben próbálod friss szemmel nézni és mellőzni korábbi értelmezéseidet –na, az egy nagyon kemény sport. Ugyanis szeretnéd egészben látni, nem csak a szimpatikus részeket, hiszen

hogyan fejlődhetnél úgy, hogy kidobálod a kényelmetlen szakaszokat?

A párhuzamos olvasatok hatására skizoid helyzet alakult ki a fejemben. Ha egy igehirdetés:

• feloldoz és megnyugtat afelől, hogy jó az irány: például, mint ez a Túrmezei-vers. Akkor tényleg fellélegezhetek, hogy eddig fölöslegesen maceráltam magam? Vagy ez a gondolat csak a Sátán eszköze arra, hogy elaltasson?

• felráz és gyomron vág: akkor tényleg túl engedékeny voltam magamhoz? Vagy ez a gondolat csak a Sátán eszköze arra, hogy újból bűntudatot keltsen bennem?

Ki dönti el, hogy mikor mire van szükségem? Vagy, ha a szószéken állok: hogyan beszélek úgy, hogy mindenkihez az az üzenet jusson el, amire épp szüksége van?

Szoktuk gondolni, hogy önvizsgálatból sosem elég. Megértettem, hogy van olyan, amikor de. Főleg a magamfajta túlagyalósoknak. Ekkor kezdtem el a progresszív teológia felé húzni, nem kevés belső ellenkezést és bűntudatot leküzdve. Őszre azonban kezdtem belátni, hogy már nem tudom megállapítani, hogy most éppen kiolvasok valamit a szövegből, vagy épp fordítva: saját gondolataimhoz keresem a hivatkozási alapot. És ahol kilóg valami, előhúzom a kontextus-kártyát: az nem is úgy van, az a szó eredetileg nem is azt jelenti, abban a korban ez és ez volt a szokás, azt a részt rosszul értelmeztük évszázadokon keresztül. Exegézis helyett eizegézis, ahogy Péter pásztor mondaná. Komplett elmebaj. Mielőtt a progteol bírálói naugyézva hátradőlnének a székben: igeolvasói és igehallgatói tapasztalataim szerint irányzattól függetlenül mindenki

olyan mélységig lát el abban a szerencsétlen szövegben, ameddig még elfogadható a számára.

Azaz: mindenki szelektál. A legortodoxabb baptistától a legprogresszívebb jezsuitáig mindenki. Ha történik valamiféle megvilágosodás, akkor sem lép túl egyfajta keretrendszeren. Vagy átlép egy másikba. Ezt látom sajnos, bár nagyon tiltakozom a látvány ellen.

és még találó illusztráció is van hozzá

Biztos ilyenek vagyunk, mi emberek: ha valamit nem szeretnénk felfogni, akkor az nem jut el a tudatunkig. Például Nacsa Lőrincék valószínűleg a szeretetparancsot (János 13,34-35) nem értik szó szerint, engem meg nem lehet meggyőzni arról, hogy Jézus a válás ellen van a Máté19-ben, pedig oda van írva mindkét esetben sorba, betüvel!, ahogy Besenyő Pista bá mondaná. Máshogy szeret egy KDNP-s kultúrkeresztény, máshogy egy evangéliumi és máshogy egy progresszív. És aki valaha kinyitotta már azt a könyvet, belátja, hogy egyes szakaszokból nem nehéz levezetni A-t és A ellentétét egyidejűleg. Nem beszélve arról, hogy az egész és a rész viszonyát is érdemes figyelembe venni.

Szentlélek legyen a talpán, aki megvilágítja a kedves olvasó előtt, aktuálisan mi mit akar jelenteni. És ha csak egy érthetetlen egyetemi szövegről vagy egy bonyolult újságcikkről lenne szó. De szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokszor

mentális egészségek, emberi életek függnek egy-egy bibliaolvasattól,

még 2017-ben is. Idejétmúlt törvények, családon belüli neurózisok és önkorlátozó hiedelmek mutogatnak az írás egyes szakaszaira és húznak sorszámot igazolásért.

Szóval ez történt velem szép lassan. Elfáradtam az értelmezésben, újradefiniálásban, rekontextualizálásban, utánajárásban. Két tűz közt levésben. Abban, hogy magyarázkodom kifelé, a világnak, hogy számomra miért van értelme a kereszténységnek, és magyarázkodom befelé, az egyháznak, hogy de engem márpedig Jézus motivál abban, ahogy gondolkodom és amit csinálok.

Ne gondold, hogy most tűntek föl először az ellentmondások. Sokáig lehet őket kihívásként felfogni. Minden tiszteletem azoké, akik értik, mire gondolok, és mégis képesek elviselni ezt a mindenhonnan fújó ellenszelet – mindezt család, munka, hobbi, civil tevékenység mellett. Vagy helyett.

Most érkeztünk meg a tavaly őszhöz. A következő részt azzal folytatom, hogy mit léptem ezután.